“I always felt that it was wrong, to lay my world in foreign hands.
So why’d it take so long to find the strength to steal it back?”

Vincent Emerson, kancellár léte alatt számtalan kemény akaratú vezetővel és még annál is több, néha kíméletlen döntéssel találta szemben magát. Ám valahogy sosem érezte még magát annyira nehéz helyzetben, mint abban a percben, Dharma Greyson szobájában. Hogy mit keresett ott? Menedéket? Békét? Egy üzletet? Erre még saját magának is csak nagyon nehezen tudott választ adni, pedig mikor nem is olyan régen segített egy fiatal lánynak megszöknie Cortez elől, már tudta, hogy örökre megpecsételődött a sorsa, és hogy csak egyetlen esélye maradt.

– Üzletet ajánlok – mondta aztán, Greysont pedig szemmel láthatóan nem érte váratlanul a hosszúra nyúlt válasz.

– Tudja, Emerson, ha sok évvel ezelőtt azt mondta volna nekem valaki, hogy egy preaveni kancellár alkut akar majd velem kötni, nem magára számítottam volna. Beaumont kancellár mindig is nagyobb hajlandóságot mutatott a tárgyalások felé.

– Igen, és tudjuk, hol végezte.

– Most mi változott? – tette fel a kérdést a nő, de Emerson nem felelt. Nem volt rá szüksége. Greyson így is pontosan átlátta a teljes helyzetet.

Az évekkel korábbi szerencsétlen eset, amely Beaumont kancellár idő előtt halálához vezetett, alapjaiban változtatta meg Preaven vezetését. A kancellár mindig is a béke élharcosa volt, de sokan nem nézték jó szemmel a ténykedését. Főleg nem azok, akik épp a béke ellenzői voltak, a saját hatalmuk növelése érdekében. Olyanok, mint Cortez. De akkor, évekkel később, a háború közepén, más idők jártak.

– Halljuk akkor! Mégis mit tudna nekem ajánlani a bukott kancellár?

– Egy esélyt, hogy megnyerjék a háborút.

– Kifejtené?

– Úgy vélem, eleget szenvedett már mindkét fél. Preaven sokat jelent nekem, az az otthonom. Látom mivé vált, és úgy érzem, hogy épp itt lenne az ideje befejezni ezt.

– Nos, nem én kezdtem el. Maguknak kellett az én területem.

– Igen, éppen ezért én nem alkudozni akarok a békéről. Ennél méltányosabb ajánlatom van. Én azt akarom, hogy Darnouth győzzön – jelentette ki Emerson, és Greyson először lepődött meg a szavain. Kétkedő kíváncsisággal méregette a kancellárt. – Nem hisz nekem? – folytatta. Valahol számított rá, hogy így lesz. Átlagos embereket könnyű megvezetni. Egy igazi vezetőt kevésbé.

– Nem tagadom, vannak kétségeim – bólintott a nő.

– Abban, hogy segítenék magának?

– Abban, hogy elárulná-e a hazáját – helyesbített Greyson. Emerson tudta, hogy mire gondol a nő. Olyasmire, amire készül, igazán nyomós érv kell.

– Rendben van – vont vállat aztán, majd egy határozott mozdulattal kirántotta az ingét a nadrágjából, aztán lassú mozdulattal kezdte el kigombolni azt. A nő összeszűkült szemmel méregette, és némi értetlenséggel figyelte a kancellár mozdulatait. – Azt hiszi, hogy elárulnám a hazámat, pedig erről szó sincs. Preaven fontos nekem, mindig is az volt. De csak a vak nem veszi észre, hogy mivé vált. Erről részben én is tehetek, ezért kötelességem jóvátenni a hibáim.

– Hogy érti ezt?

– Látja ezt itt? – mutatott Emerson az oldalán hosszan végigfutó sebre, miután levette az ingét. A mély vágásból addigra csak egy fájdalmas emlék maradt. – Rochev egyik embere tette, miután nem támogattam az egyik ötletét a háborúval kapcsolatban. Ezt pedig azután kaptam, hogy megkérdőjeleztem a kancellártársaim pozícióját – mutatott ezúttal a hasára, ahol újabb régi vágás nyoma volt látható. Utoljára a szíve mellé helyezte a kezét, ahol egy frissebbnek tűnő heg csúfította el a bőrt. – Ezt pedig Cortez tette. Vagyis az egyik embere, miután megtudta, hogy szabadon engedtem valakit. Azt hiszi, hogy elárulnám az országomat? Ugyan, Dharma! Minek néz maga engem? Sosem tennék ilyet. De meg fogom menteni azoktól, akik a társaimnak hazudják magukat, miközben a halálomat akarják.

Erős szavait hosszú csönd követte. Emerson még sosem beszélt erről senkinek, talán csak a fia sejtette, hogy milyen megpróbáltatásokat állt ki a hosszú évek alatt, amíg kancellárként irányította Preavent. De ahogy ott állt a nő előtt, nyilvánvalóvá téve számára megkérdőjelezhetetlen elszántságát és indokait, úgy érezte, hogy tényleg ez az egyetlen olyan dolog, amire még képes lehet az országáért.

– Mit vár ezért cserébe? – tette fel aztán neki a legfontosabb kérdést Greyson.

– Nos, nem akarok a foglya lenni. Önszántamból jöttem ide, hogy segítsek, úgyhogy elhiheti, hogy nem áll szándékomban ártani itt bárkinek is, legfőképpen nem magának. Na meg persze, örülnék, ha a feltétlen támogatását élvezhetném a jövőben. Már ami a politikai helyzetemet illeti – magyarázta, miközben újra magára húzta gyűrött ingét.

– És mi lenne, ha cserébe a segítségért, nem ölném meg?

– Ugyan, Dharma, mind a ketten tudjuk, hogy pazarlás lenne elpocsékolni az életem bosszúból ahelyett, hogy felhasználná azt.

A nő hosszan mérlegelte a szavait, ő pedig csendben figyelte, ahogy a nő kétkedő arckifejezését lassan felváltja a határozottság. Elfogadta hát a neki ajánlott segítséget.

– Rendben van – egyezett bele végül. – Ha segít nekem megnyerni a háborút, én is támogatni fogom. De nem garantálok semmit. Valamint amíg itt van, magán fogom tartani a szemem. Vagyis két katonám szemét. Remélem, ez ellen nem lesz kifogása. – Emerson válaszként csak megrázta a fejét. – Mit akar most tenni?

– Látni akarom a fiamat.

*

Albine gondterhelten lépett ki a kis házból, és szinte azonnal az arca elé kapta a kezét. A félhomályos alagutak és az árnyékos szoba után bántotta a szemét a késő délutáni, vakító napsütés. Óvatosan körbepillantott, de bármerre is nézett, csak ismeretlen tekintetekkel találkozott, amelyek vagy aggódva, vagy kérdőn figyelték őt.

Idegennek érezte magát azon a helyen, és szinte vágyakozott az erdő után. A magas fák és a dús bokrok közé, ahová elbújhatott, ha bajt észlelt vagy csak szüksége volt az egyedüllétre. Ráadásul ott legalább tudta, hogy mire vagy kire számítson, legyen akár barát vagy ellenség. De ott az ismeretlenség ölelte körbe, és úgy érezte, minden lépését figyelik. A közelben húzódó hegység, akár egy fal emelkedett közé és régi otthona közé, a számtalan sötét barlang pedig, mint megannyi vizslató szempár pásztázta a tájat. Néha-néha, ha igazán hosszasan figyelt, látta, ahogy a napfény meg-megcsillan az amúgy észrevehetetlen őrszemek fegyverein.

Nem sokkal később aztán halk motoszkálás ütötte meg a fülét az ajtó túloldaláról, mire azonnal kihúzta magát, és hangtalan léptekkel elindult előre. Mindegy merre, csak el a háztól. Nem állt készen arra, hogy társaival újra beszéljen. Nem állt készen arra, hogy olyan kérdéseket tegyenek fel neki, amikre nem tudott válaszolni. Hol vannak pontosan? Kik ezek az emberek és honnan jöttek egyáltalán? Mi lesz itt az ő feladatuk? Hol van Emerson? És egyáltalán, ők biztonságban vannak azon a helyen?

Ahogy ezeken a kérdéseken és a rájuk adható válaszok hiányán gondolkodott, észrevett egy ismerős arcot, és arra felé vette az irányt.

Cale ült nem messze tőle, hátát lazán egy ház falának vetve. Úgy döntött, hogy legalább Aimes kérdéseire megpróbál választ találni, és bár nem pont Cale volt az, akitől megfelelő választ remélt, talán útba igazíthatta őt. Ahogy közelebb ért a fiatal férfihez, az észrevette őt, és széles mosollyal üdvözölte.

Albine nem tudta nem észrevenni, hogy a fiú folyton jókedvű volt. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy vajon tényleg ennyire gondtalan-e itt az élete, vagy csak ezzel próbálja leplezni az őt belülről emésztő félelmet és tehetetlenséget. Albine pontosan ismerte már azt az érzést.

– Berendezkedtetek?

– Folyamatban – felelte halkan, aztán gyorsan témát váltott. – Solomont keresem.

– Milyen ügyben?

– Fontos ügyben.

Cale először csak összehúzott szemmel meredt rá, mintha csak azt találgatná, vajon kihúzhat-e Albine-ból ennél több információt, ám végül csak újabb mosolyra húzta a száját, miközben talpra állt. Intett Albine-nak, hogy kövesse, majd a barlangok felé indult.

Újabb hosszú menetelés következett, és közben Cale folyamatosan kérdésekkel bombázta Albine-t. Először még megpróbált udvariasan és kedvesen válaszolni, már amennyire tőle telt, de egy idő után, inkább csak hallgatásba burkolózott.

Végül ugyanabba a hatalmas, földalatti csarnokba érkeztek meg, amit utoljára akkor látott, mikor az őrök magukkal cipelték őt. Rögtön felismerte Solomont, és felé vették az irányt.

– Albine – szólt meglepetten az ősz férfi, ahogy megpillantotta az érkezőket. Még váltott néhány rövid mondatot egy nővel, majd gyorsan elköszönt, és hozzájuk sétált. Arcán aggodalom ült. – Valami baj van?

– Nem tudom, ezt szeretném kideríteni – kezdte halkan, majd mielőtt tovább folytatta volna, kérdőn Cale-re pillantott.

– Ja, én már itt se vagyok – emelte fel az tüntetőleg a kezét, majd mielőtt tovább állt volna, még Solomonra nézett. – Amúgy Matisse keresett. Valami gondja volt az egyik őrrel, akiket Greyson vezényelt ide.

– Gondja? – vonta össze a szemöldökét az ősz férfi.

– Aha. Tudod, sötét folyosókon őrködnek összezárva kis helyeken, és a pasasnek elvileg rossz helyre tévedt a keze.

– Értem, majd utána nézek.

Cale ezután magukra hagyta őket, és Solomon végre Albine felé fordult.

– Tehát? Miről van szó?

– Emersonról. Van már valami hír róla?

Solomon válasz helyett csak szótlanul bólintott, aztán egy csendesebb helyre kezdte terelni. Albine pedig aggódva követte.

– Ennyire rossz a helyzet?

– Szerencsére nem, ez az ügy viszont egyáltalán nem tartozik másra – felelte a férfi, miközben bevezette egy eldugott, néma folyosóra.

– Szóval?

– Szóval – kezdte a férfi halkan. – Amennyiben jók az értesüléseim, és a legtöbbször szerencsére azok, Emerson kancellárt Greyson elnök asszonyhoz vitték. A részletekkel sajnos nem vagyok tisztában, de a kancellárt nem tartóztatták le.

Albine megdöbbent a hallottokon. Azt hitte, hogy a darnouth-i vezető első dolga az lesz, hogy börtönbe veti Emersont, és ezt még a jobbik lehetőségnek tartotta. A rosszabbikba – miszerint a férfit szinte azonnal kivégzik, és ahogy aztán mindazt neki kell Aimes-nek tálalnia – bele se mert gondolni.

Aztán eszébe jutott mindaz, amit a kancellár még az oda vezető úton mondott neki egy lehetséges alkuról. De akár Greyson elfogadta az ajánlatot akár nem, nem érezte azt, hogy Aimes apja mindettől függetlenül, feltétel nélküli biztonságban lenne. Vagy akár ők maguk. Elvégre ők segítettek a férfinek oda jutni. Bár azt nem tudta eldönteni, mivé tette őket mindez Greyson szemében.

– Hol van most Emerson?

– Nem tudom pontosan, de úgy gondolom, még mindig a lehetőségeikről tárgyalnak.

– És az, hogy most még nem tartóztatták le, azt is jelenti, hogy nem is fogják?

– Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, Albine. Nézze, nagyon kényes ez a helyzet mindannyiunknak. Az lenne a legjobb, ha türelemmel várnánk a fejleményeket. De megígérem, hogyha megtudok bármilyen új hírt erről az ügyről, azonnal szólni fogok.

Amikor Albine visszatért a számukra kijelölt házba, első látásra üresen találta azt. Lopva pillantott be Aimes-hez, akinek épp Diyana kötözte be a keze sebeit. Bár addig azonnal el akarta mondani a férfinek, amit megtudott az apjáról, végül úgy döntött, nem zavarja meg a csendes beszélgetésüket. Sem a pillanatnyi nyugalmukat.

– Biztos ne hozzak még valamit? – hallotta meg aztán húga kedvesen halk hangját a másik szobából, és ösztönösen közelebb lopódzott.

– Nem, köszönöm, minden rendben, csak pihennem kellene – jött a még húgánál is halkabb válasz. Emeline.

Egy pillanatra elszégyellte magát, amiért kihallgat egy bizalmas beszélgetést, de végül kíváncsisága erősebb volt. Hiszen olyan régen tudott a húgával utoljára beszélni, Emeline pedig hatalmas kérdőjel volt a szemében.

– Hagylak pihenni.

– Nem zavar a társaságod, épp ellenkezőleg. Nagyon örülök neki, bár… – Emeline hirtelen elhallgatott. Albine először azt hitte, hogy tetten érték, és a húga mindjárt számon kéri rajta a hallgatózást. Vagy még rosszabb, Liya, akit mindig leorrolt, amikor őt kapta rajta hasonlón. De aztán a lány óvatosan folytatta, nagyon vigyázva minden egyes kiejtett szavára. – Aimes elmesélte, hogy mi történt veled, és hogy min mentél keresztül, ezért ha feszélyez a társaságom, akkor kérlek…

– Ne, ezt ne – vágott a szavába Nova elkeseredetten. – Nem bírok elviselni több szánakozást.

– Nehéz volt, igaz? – tette fel Emeline a kérdést.

– Borzalmas – jött a fájdalmas válasz, és Albine szíve majd meghasadt, ahogy húgát hallgatta.

– Nem is emlékszek sokra abból, amikor történt, mert egy idő után már nem is voltam magamnál. Csak a fájdalomra emlékszek és a vérre. Aztán meg arra az ürességre, ami maradt utána. Sokáig magamat hibáztattam, közben meg mindenki csak sajnált, és azt sem tudtam, hogy kire legyek dühös. Jaj, kérlek, ne sírj!

– Ne haragudj – szabadkozott Emeline a könnyeivel küszködve.

– A te babád egészséges lesz, és most ez a fontos, nem az, hogy mi történt az én kisfiammal.

– Kisfiú?

– Nem tudom. Annak éreztem. Mikor elmondtam Jamalnak, majdnem kiugrott a bőréből – nevetett fel halkan Nova, ahogy felidézte azt az emléket. – Ha az lett volna, Maliknak neveztük volna el. Jamal bátyja után.

– Nem is tudtam, hogy van egy bátyja is.

– Volt. Már sajnos meghalt. De ő nagyon fontos volt Jamalnak, én meg annyira boldoggá akartam tenni őt. Bár azután ami történt, ez egy ideig nagyon nehezen ment. Mintha elszakadtunk volna egymástól. Akkor nagyon egyedül éreztem magam.

– És a nővéred?

– Albine? Ő nem értette ezt.

Húgának talán igaza volt. Nem értette meg, hogy mit élt át és talán nem is fogja soha. Szomorúság uralkodott el rajta erre a gondolatra. Mert hiába próbált ő mindent megtenni, hogy Nova élete boldogabb legyen, mint az övé, kudarcot vallott. Mint már annyi mindenben korábban.

Halk kopogásra lett aztán figyelmes, és bár először megriadt, mert nem tudta kitalálni, ki keresheti éppen őket, végül nyugodtan sétált az ajtóhoz, mert végre volt valami, ami észhez térítette, hogy ne hallgatózzon tovább.

Érdeklődve nyitott ajtót, de ahogy megpillantotta az érkezőt, a szívverése azonnal a duplájára emelkedett. Egy barna hajú, ismerős kék tekintetű nő állt vele szemben. Aimes anyja.

– Szervusz – köszöntötte őt a nő egy halvány mosollyal az arcán, de Albine képtelen volt viszonozni azt. Végül csak biccentett egyet, köszöntés gyanánt. A nő aztán lassan folytatta. – Eleanor vagyok. Aimes Emersont keresem.

Albine először nem tudta mit feleljen. Tudta jól, hogy Aimes nem tudta eldönteni, mi lenne számára a helyes lépés az anyjával való kapcsolatát illetően, és nem ő akart az lenni, aki meghozza ezt a döntést helyette. Másrészt nem tagadhatta le a férfit, mikor annyira egyértelmű volt, hogy odabent van. Még akkor sem, ha valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, rossz érzés fogta el a nő arcát nézve. Ugyanazt érezte, mint amikor Emerson kancellár először került hozzájuk. Veszélyt. Pedig közben annyira hasonlított Aimesre, hogy az már-már ijesztő volt számára. Egy megtörhetetlen kapocs egyértelmű bizonyítéka.

– Nem tudom, hogy ez most mennyire lenne jó ötlet…

– Albine – szólalt meg aztán valaki a háta mögött. Aimes volt az, aki meghallva a kopogást, először nézett ki abból a szobából, ahová azonnal bezárkózott, amint megérkeztek. – Semmi baj. Talán mégis jó lenne beszélnünk.

Albine csak egy bólintással felelt, majd elállt az ajtóból, hogy a férfi kiléphessen rajta. Látta, ahogy Eleanor ölelésre emelné a karját, de aztán visszakozott, Aimes pedig tanácstalanul álldogált az ajtó előtt. Láthatóan mondani szeretett volna valamit, hogy enyhítse a helyzetet, de nem jöttek a szájára a szavak. Végül Elenanor törte meg a csöndet:

– Nézzenek rád! Amikor utoljára láttalak, még olyan kicsit voltál. Most pedig kész férfi vagy.

– Igen, ezt teszi húsz év.

Albine tudta jól, hogy ez a beszélgetés – akárcsak ami Nova és Emeline között történt – nem tartozik rá. Ennek ellenére nehezen vette rá magát, hogy elhúzódjon az ajtótól, és bezárja azt, végül mégis megtette.

– Minden rendben? – hallotta meg húga aggódó kérdését, aki közben kikukkantott Emeline szobájából. Fogalma sem volt, mit olvashatott le Nova az arcáról, de abban teljes mértékig biztos volt, hogy az a belső szorongás, az a mellékesnek tűnő nyugtalanság, ami beférkőzött a szívébe a nő hatására, most sátrat vert odabent.

*

Cortez kancellár már hosszú percek óta szorongatta kezében azt a kis pohár keserű italt, amit kitöltött magának egy számára igencsak fárasztó nap végén. Komoran üldögélt irodája központi helyén, abban a hatalmas karosszékben, amely mintha trónul szolgált volna számára az elmúlt évek során.

Sok minden járt a fejében, a pohárban pihenő aranyszínű ital pedig mintha hipnotizálta volna őt. Csak bámulta szótlanul, miközben azon gondolkodott, vajon képes lesz-e egyszer is elégtételt venni az őt ért sérelmek miatt. Ott volt mindjárt a fia gyilkosa, és azok, akik segítettek neki megszökni, miután végre az ujjai közé kaparinthatta. Aztán Emeline és Julian, akik akarva-akaratlanul is csak megkeserítették az életét. Nem is beszélve egykori jó barátjáról, Vincent Emersonról, akinek árulása miatt legszívesebben puszta kézzel roppantotta volna el valaki csontjait.

Talán már rá is szánta volna magát, hogy felhajtsa végre a pohár – azóta valószínűleg felmelegedett – tartalmát, ha valaki erőteljes kopogása ki nem zökkenti a látszólagos nyugalmából.

Egy félhangos ‘szabad’ után az ajtó nagy lendülettel kinyílt, és egy barna katona lépett be a szobába.

– Cortez kancellár – tisztelgett az ősz férfi előtt a fiatal katona, szemében hitetlenkedő lelkesedéssel. – Most kaptuk a hírt. Az egyik szökevény feladta magát. Azt állítja, hogy fontos információkkal tudna szolgálni Önnek.

– Valóban? – lelkesült fel Cortez is, mint aki maga sem hinné el, ami történt. Hasonló eset nem hogy ritkán, de még sosem történt a hosszú, háborúval teli évek során. – Ki az?

– Matthias Morales, uram.

3. rész – Kedvezőtlen alku