Orion a borzalmasan elsült bemutatkozás után áldotta a Jelzőfényt, hogy apja megelégedett egy öt perces ismerkedéssel. Ráadásul a fiú nagy csodálatára egészen normálisan viselkedett Kimmel. Egy pillanatra még egy olyan gondolat is átfutott az agyán, hogy még rokonszenves is neki a lány, ám gyorsan el is vetette. Nehezére esett elképzelni, hogy apja bárkit képes lenne kedvelni, pláne nem az ő barátnőjét.
Kiméknél azonban elszabadult a pokol. Apja egyre többször maradt ki, ráadásul, ha otthon volt, annak is általában hangos kiabálás és tányércsapkodás lett a vége. A lánynak már kezdett nagyon elege lenni belőle, ezért igyekezett minél később hazaérni, és reménykedett, hátha addigra már lenyugodnak a kedélyek.
– Hogy telt el ilyen gyorsan ez a nap, ez csalás – méltatlankodott miközben Orionnal kézenfogva haladtak a Greene ház bejárati ajtaja felé.
– Tudod, biztosan az volt a baj, hogy túl jól éreztük magunkat – magyarázta a fiú. – A következő randink legyen borzalmas, és akkor talán lassabban lesz vége!
– Idióta – nevette el magát a lány, majd megtorpant néhány méterre a háztól. – Nem lehetne, hogy itt maradunk?
– Késő van már, tudod. Ideje hazamenni!
– Mondod te, aki pont ugyanúgy nem akar hazamenni!
Orion elhúzta a száját, majd közelebb vonta magához a lányt.
– Nyugi, nem lesz semmi – suttogta a fülébe, miközben a hátát simogatta. Kim úgy érezte, hogy az egész életét el tudná tölteni a fiú karjaiban.
– A próféta szóljon belőled – sóhajtotta, majd egy szenvedélyes búcsúcsók után kissé vonakodva elindult az ajtó felé.
Hát, Orionnak nem volt igaza.
– Hol maradtál ennyi ideig? – rontott rá édesapja köszönés nélkül, miután belépett a nappaliba.
– Rowan, kérlek, ne kiabálj a gyerekkel! – próbált édesanyja közbelépni.
– Sam, te ezt helyesled? Hogy elmászkál mindenféle jöttmentekkel ilyen sokáig?
Kimet hirtelen elöntötte a harag.
– Mégis mit képzelsz? – vágott vissza remegő hanggal. – Nem pont te vagy, aki nem jön haza éjszakára? Milyen jogon szólsz bele az életembe most, és nem vagy itt bármikor máskor, amikor mondjuk szükségünk lenne rád? – Olyan erősen szorította ökölbe a kezeit, hogy a körmei a tenyerébe vágtak. – És különben is, Orion nem egy jöttment, hanem a barátom!
– Ha nem vetted volna még észre – folytatta a perlekedést Rowan –, az apukád vagyok! És vigyázni szeretnék rád!
– És miért pont most jössz ezzel? Már nagyon elegem van a kiszámíthatatlan viselkedésedből!
– Ha így állsz hozzá, hamarosan szobafogságban végzed!
– Nem érdekel! – ordította vörösödő fejjel. – Elegem van belőled! Én most elmegyek!
Ezzel hátat fordított és kiviharzott a házból. Fájt a torka a kiabálástól, és valami szúrta a szemét. Nem igaz, hogy ilyenkor bezzeg otthon tud lenni, és papolni. Orion után akart rohanni, de már nem találta sehol. Egy pillanatra átfutott rajta a kétségbeesés, nem tudta, hogy most mit kellene tennie, de a lába ösztönösen a fiú háza felé vezette.
Didergett, és a könnyei már patakokban folytak le az arcán. Megpróbálta letörölni őket a dzsekije ujjával, de nem járt sok sikerrel. Szinte észre sem vette, amint a fényárban úszó városrészből átért a gyéren megvilágított bekötőútra.
Csak azt tudta, hogy nem akar visszamenni. Nem akarja végighallgatni apja álszent monológjait. Nem akarja látni, ahogy veszekednek, nem akarja látni, ahogy romba dől az egész. Pedig legbelül már szinte lemondott róla, hogy minden olyan legyen, mint régen.
Arra eszmélt, hogy valaki megragadja a karját. Rémülten fel akart kiáltani, de egy kéz a szájára tapadt.
– Nocsak, micsoda szépség – lihegte a nyakába egy férfihang.
A következő pillanatban a háta valami fémesnek ütközött. Ki akarta tépni magát az idegen szorításából, de képtelen volt rá. Érezte, hogy valaki letépi róla a táskáját, és eluralkodott rajta a pánik.
– Remélem, valami pénzes családbó’ van a maca – morgott egy mélyebb hang, és a szeme sarkából látta, hogy a táskájában kotorászik. A sötétség miatt egyikőjüknek sem tudta kivenni az arcát. A szíve dupla sebességgel vert, és hányingere támadt az őt sarokban tartó férfi bűzös leheletétől.
– Mit gondolsz? Elszórakozzunk vele egy kicsit?
Kim még egy elkeseredett kísérletet tett a kiszabadulásra, de amikor nem járt sikerrel, ismét könnyek szöktek a szemébe.
– Nincs tú’ sok zsé nála – bosszankodott a mélyebb hangú.
– Nem baj, majd természetben kielégít minket – hörögte kéjesen a hozzá közelebb álló, és érezte, amint a férfi keze markolászni kezdi a hátsó felét.
Egy pillanatra felszabadult a szája, és minden erejével segítségért kiáltott, azonban a következő pillanatban a másik férfi is odanyomult hozzá, és megint egy tenyér tette beszédképtelenné.
Teljesen reménytelennek érezte a helyzetet, a félelem és az undor megbénította. Hang nélkül zokogott, és hirtelen azt kívánta, bárcsak meghalna inkább.
És akkor meglátta.
Valami fényes hasított az éjszakába, és a száját betapasztó férfi összeesett. Ordítani akart, de nem volt ereje hozzá, a könnyek elhomályosították a látását, és rázta a hideg. A másik férfi értetlenül megfordult, és ekkor egy alak bontakozott ki a sötétből, és behúzott egyet neki. Kim összerogyott a fém kerítés tövében, de még látta, amint egy újabb villanás harcképtelenné teszi másik támadóját is.
A rejtélyes megmentője pedig odasietett hozzá.
– Kim, kicsim, jól vagy? – Orion hangján szólalt meg.
Ekkor már nem bírta tovább, és hangos zokogásban tört ki. A fiú gyengéden átölelte, és nyugtató szavakat suttogott a fülébe. Úgy érezte, hogy össze akar dőlni a világ, és csak Orion karjai között van biztonságban. Szorította magához, mintha ő lenne az egyetlen kapaszkodó.
Kim nem emlékezett rá, hogy hogyan kerültek Orion házába. Arra eszmélt, hogy a konyhaasztalnál ül, betakarva egy puha pokróccal, és a fiú éppen mézet csöpögtet egy bögre teába.
– Ezt idd meg, jó? – tolta az orra elé a forró italt, majd megsimogatta a haját. Kim bólintott, majd engedelmesen elkezdte kortyolgatni a bögre tartalmát.
Orion leült mellé, és aggódó pillantásokat vetett rá.
– Jól vagyok – mondta végül Kim, bár nem sok meggyőződés hallatszott ki a hangjából.
– Nem, nem vagy – jelentette ki a fiú egy sóhajtás kíséretében. – Még aludnod kell rá egyet. Legalább egyet.
Kim elhúzta a száját.
– Nem akarok aludni. Mi van, ha erről fogok álmodni?
Orion megdermedt egy pillanatra, mintha félne valamitől, de a hangszíne nem árult el semmit ebből.
– Hidd el, hogy el fog múlni.
A lány levette a tekintetét a fiúról, és belenézett a teájába. Tétován kevert rajta néhányat, és látta a saját sziluettjét tükröződni a folyadékban. Erről eszébe jutott Orion sziluettje, ahogy kibontakozott a sötétből, és hogy megmentette őt azoktól az idegenektől. Hálát érzett a fiú iránt, de valami nem stimmelt. Összehúzta a szemöldökét.
– Mik voltak azok a fények? – kérdezte, és megint a fiúra emelte tekintetét.
– Milyen fények?
– Hát valami villanásokat láttam. Amikor odajöttél. – Nem érezte elég erősnek magát, hogy jobban körülírja a történteket.
– Ja, hát biztos valami autó arra járt – vonta meg a vállát Orion.
– De közelebbről jött – erősködött Kim. – Ne nézz hülyének, te csináltad!
– Akkor biztos az elemlámpám volt.
– Nem is volt nálad elemlámpa!
– Csak nem láttad, mert elejtettem!
A lány felhúzta a szemöldökét erre a válaszra, és nem értette, hogy miért terel a fiú, de ettől csak egyre gyanúsabbá vált neki a dolog. Mi az, amit így titokban kell tartani? Ha nem lett volna biztos abban, amit látott, talán el is hitte volna, amiket mondott, de így nem.
– Kérlek. – Csak ennyit mondott végül, miközben tekintetét Orionéba fúrta. Néhány másodpercig így ültek, csendben, majd a fiú megrázta a fejét.
– Nem akarod tudni.
Ez volt az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy mindenképpen kihúzza belőle az igazságot.
– De, akarom tudni – mondta határozottan. – És addig nem hagylak békén, amíg el nem mondod!
– Hidd el, hogy nem akarod tudni.
– Orion, figyelj! – sóhajtott egy nagyot. – Én bízom benned, de már nem tudom, hogy mit gondoljak, ha te így eltitkolsz előlem dolgokat.
Látta, hogy a fiú tétovázik, gondolkodik, még talán küzd is saját magával. Komolyan kezdte megrémíteni, hogy mi lehet, ami ennyire képes kikészíteni őt.
– Nem olyan fontos – motyogta Orion, de erre már nem is válaszolt semmit, csak karba tette a kezeit, hátradőlt a székén, és próbált röntgenlátást bevetni a fiú ellen.
Ő azonban nem nézett rá, hanem idegesen dobolt ujjaival az asztal lapján, és az ajkát harapdálta. Eltelt így néhány másodperc, mire kinyögött valamit.
– Én nem ember vagyok.
Kim ettől annyira meghökkent, hogy még a szúrós nézést is elfelejtette.
– Akkor mi? – kérdezte kissé hitetlenkedő hangszínben.
Orion ekkor felállt a székéből, kissé hátrébb húzódott, mintha attól tartana, hogy a lány megtámadja. Beletúrt göndör, fekete fürtjeibe, majd alig hallhatóan közölte:
– Angyal.
És ekkor egy pár hatalmas, hófehér szárny robbant ki a hátából. Kim felugrott a székéből a hirtelen mozdulattól, majd megbabonázva bámulta a lényt, aki ott állt előtte. Orion nem nézett rá, hanem a földet bámulta, és még mindig harapdálta az ajkát.
A lány lassan, óvatosan közelített felé, mintha valami ijedős állathoz akarna közelebb férkőzni. Nem bírta levenni a szemeit a szárnyról, amelyen a fehér tollak tökéletes rendezettségben tündököltek. Amikor már elég közel volt hozzá, megérintette, amitől az kissé megrebbent, mintha zavarta volna az érintés. Másodszorra azonban ellenállás nélkül sikerült végigsimítania a puha tollakon.
– Most ugye undorodsz tőlem? – kérdezte remegő hangon Orion.
Kim ránézett, és a fiú szemében félelmet és bizonytalanságot látott. Undorodni? Ez lett volna a legutolsó dolog, ami eszébe juthatott. Lenyűgözte a hófehér szárnya, és a tisztaság, ami belőle áradt. És az, hogy ez mind Orionhoz tartozik, csak még vonzóbbá tette számára a fiút. Egészen közel ment hozzá, annyira, hogy szinte érezte a testéből kiáradó hőt, és belenézett a gyönyörű smaragdzöld szempárba.
– Te vagy a legcsodálatosabb lény, akivel valaha találkoztam – suttogta, majd magához húzta Oriont, és megcsókolta.
A fiú először kicsit vonakodott, majd visszacsókolta. Ahogyan az ajkaik összeértek, ugyanaz a bizsergő érzés futott végig rajta, mint ami az első csókjuk alkalmával. És a szívében tudta, hogy ez mit jelent, pontosan tudta. Mit számít, hogy nem ember? Amíg így öleli, így védelmezi, nem számít semmi.
Megjegyzések: Na, hát ez is megvolt, szerintem Kim elég jól fogadta. De lehet csak le volt sokkolva szegény, aztán már mindegy volt neki… :P. Ja, és hogy hogy került pont akkor oda Orion…?
A fejlécen a Perseus csillagkép látható, aki megmentette Andromedát a cettől. Na, mit mondtam a fantasztikus jelentőségű csillagképekről az előző rész végén? 😛
És remélem, hogy már mindenki észrevette a totálisan random címadási technikámat XD.
Nem is szövegelek itt többet, véleményetek komiban vagy chatben is kinyilatkoztathatjátok, ha pedig tetszett a rész, ne fukarkodjatok a lájkokkal! ^^
