Bridgeport belvárosának nyüzsgő zaja csak tompán hallatszott el a külvárosi negyed egyik legkietlenebb zugáig. A nyár végi, esős idő fülledt köntösbe vonta a lerobbant környéket, amit csupán egy régi, lebontásra váró épület előtt pislákoló utcai lámpa halvány fénye világított meg.

Néhány perccel később, egy futástól kimerült nő ziháló légzése törte meg a nyomasztó csendet. Kétségbeesetten rohant be az épületbe, majd magára zárta az ajtót. Még mindig levegő után kapkodva döntötte neki felhevült testét a hűvös falnak, majd könnyeinek utat engedve, ernyedten csúszott végig rajta egészen addig, amíg le nem rogyott a földre. Csak reménykedni tudott benne, hogy itt nem talál rá. Alig telt el azonban néhány perc, amikor az ajtó hangos csapódással kivágódott.

A földön kuporgó nő úgy rezzent össze, mintha áramcsapás érte volna. Sós könnyei patakokban folytak le az arcán. Ahogy támadója egyre közelebb ért hozzá, ereiben megfagyott a vér, egyszerűen nem volt képes megmozdulni. Egész testében megremegett, és egyre jobban eluralkodott rajta a félelem.

– Könyörgöm, ne – rázta a fejét remegve, de mindhiába, mert elég volt a másik szemébe néznie, hogy tudja, innen már nincs menekvés…

***

Twinbrook piros lámpás negyedében egy szőke bombázó az egyik villanyoszlopnak támaszkodva, látszólag unottan várta következő kliensét. Egy könnyed mozdulattal megigazította begöndörített fürtjeit, majd alig észrevehetően a szájához emelte a kezét.
– Mikor ér ide? – kérdezte halkan, miközben észrevétlenül figyelte a környéket.
– Még eltarthat néhány percig – kattintgatott Tom a számítógépen sebesen. – A nyomkövető szerint most fordult be a Linden és a Grove sarkán.

Dorian a rendőrségi furgon hátuljában idegesen tördelte az ujjait. Egyáltalán nem örült neki, hogy Andrea beépüljön az utcalányok közé, de őszintén szólva jobb terve nem nagyon volt, hogyan szorongathatnák meg végre Miles Davist, hogy az vallomást tegyen főnöke ellen. Mint azt megtudták, a biztosítási ügynök és példás családapa heti egy alkalommal enged a kísértésnek, és ellátogat a város legrosszabb környékére, hogy egy utcalány társaságában múlassa az időt. Pont kapóra jött az információ, hiszen ha most elkapják, talán vádalkut köthetnek vele. A szabadsága és makulátlan hírneve egy perdöntő vallomásért a bíróságon. Ha van egy kis esze, nem fedezi tovább főnökét, akit nem mellesleg egy biztosítási csalásért elkövetett gyilkossággal vádoltak.

– Hé Andy, nem fordulnál egy kicsit balra? Mintha láttam volna ott valami… érdekeset – szólalt meg Frank Gerard, majd amikor Andrea elfordult az említett irányba, ő a nő ruhájába épített kamerán keresztül ráközelített a túloldalon álldogáló utcalányokra.
– Töröld le ezt a vigyort a képedről, Gerard! – vágta oda Dorian a másik nyomozónak, látva milyen tekintettel méregeti a lányokat. – Több fegyelmet várok el, ez most egy fontos bevetés. Szükségünk van Davis vallomására.
– Ha Madison most látna, valószínűleg élve felkoncolna, ugye tudod?– szólt közbe Tom is félszegen.
– Nyugi már, fiúk – dőlt előre a székben Frank önelégülten –, most mit vagytok úgy oda? Davis még a kanyarban sincs. Máskülönben meg hűséget fogadtam, nem vakságot. Bocsi…

– Frank – hallatszott Andrea hangja –, legközelebb majd játszhatod te a prostit, ha ennyire tetszenek…
– Jó ötlet! Majd add kölcsön ezt a forró nacit, szerintem jól kiemelné a szexi hátsóm – viccelődött tovább Gerard, nem igazán törődve a többiek rosszallásával.
– Emberek, helyzet van! Közeledik… – jelzett Baltimore, amikor a kocsi befordult a piros lámpás negyedbe.
– Andrea, itt vagyunk a közelben, ha bármi történne, egy pillanat alatt odaérünk. De azért vigyázz magadra, oké? – kérte némi aggódással a hangjában Dorian.

– Nyugi, nem lesz baj – nyugtatta meg Doriant, majd amikor Miles Davis kocsija látótávolságba került, kihívó léptekkel közelített a lassító jármű felé. Behajolt, és várakozásteljesen nézett a kormány mögött ülő, kissé idegesen körültekintő férfira.
– Szia szivi – nézett végig a nő testén elégedetten –, hogy hívnak?

– Candy és előre kell fizetni, de garantálom, hogy elégedett leszel. Még nem volt rám panasz… – kacsintott rá Andrea kacéran.
Dorian arcizma megrándult egy pillanatra, ahogy végighallgatta, hogyan flörtöl felesége egy másik férfival. Keze ökölbe szorult, idegei pattanásig feszültek. Emlékeztetnie kellett magát, hogy csupán színjáték az egész. De a fenébe is, gondolataiban már készült rá, hogy ha ez a kis perverz hozzáér Andreához, egyesével töri el az ujjait a kihallgatáson.
– A pénz nem probléma. Na, szállj be, Candy! – Andrea követte az utasítást, s undorát nem mutatva, beszállt a kocsiba. Davis egy közeli sikátorhoz vezetett, ahol senki sem zavarhatta meg őket.

– Tessék, számold csak meg – nyújtotta át a pénzt, amint leparkoltak a sikátor végén. Andrea gyorsan megszámolta, majd hátsó zsebébe süllyesztette.
– Most pedig Candy – csúsztatta a kezét kéjesen vigyorogva Andrea combjára, majd fejével saját ágyéka felé intett –, légy jó kislány, és játssz szépen egy szaxi szólót.
– Nem akarok ünneprontó lenni, de ez a koncert elmarad – válaszolta Andrea, majd előkapta a jelvényét. – Twinbrooki rendőrség, le van tartóztatva!

– A rohadt életbe! – kiáltotta el magát a férfi idegesen, majd kiugrott a kocsiból, és rohanni kezdett. Andrea egy percig sem tétlenkedett, azonnal utána iramodott. Szerencsére az erősítés se késlekedett. A sikátor bejáratánál Dorian és Frank elállták a menekülő férfi útját.
– Fel a kezekkel! – kiáltottak rá egyszerre, mire Davis feltartott kézzel megadta magát.
– Rendben, csak ne lőjenek!

– Miles Davis, le van tartóztatva – mondta Andrea, miközben a földre nyomta, és megbilincselte a férfit –, jogában áll hallgatni. Minden, amit mond, mostantól felhasználható ön ellen a bíróságon. Joga van ügyvédet fogadni. Ha nem áll módjában, hivatalból kirendelünk egyet.

– Megértette az előbb felsorolt jogait? – kérdezte a nyomozónő, miközben felhúzta a földről a bólogató Davist, és a rendőrkocsi felé kezdte vonszolni. Ott átadta Gerardnak, hogy vigye be a kapitányságra kihallgatásra.

– Szóval Candy? – suttogta a fülébe Dorian, ahogy alig hallhatóan mögé lépett, elégedetten legeltetve szemét felesége fedetlen dekoltázsán.
– Igen, talán nem tetszik? – sandított hátra Andrea kihívóan felvonva szemöldökét. Elégedett volt, amiért sikeresen zárult az akció és az, hogy ezt főleg neki köszönhették, nem tagadta, de élvezte, hiszen imádta a munkáját.
– De nagyon is tetszik – vonta magához feleségét. – Na és mondd csak, Candy, szabad vagy ma éjszakára?

Andrea jólesően beleborzongott, ahogy a férfi végigsimított meztelen karján.
– Azért csak óvatosan, nyomozó, szerintem még szolgálatban van – folytatta a játszadozást.
– Tudom, de annyira dögös vagy ebben a szerelésben, hogy nem bírok magammal – vallotta be őszintén Dorian.
– Nem tudom, bóknak vehetem-e, hogy férjem szerint illik rám a prosti szerep – nézett rá megjátszott bosszúsággal Andrea.
– Nem ezt mondtam – húzta össze a szemöldökét Dorian, majd belemarkolt a nő fenekébe. – De legszívesebben itt helyben….
– Cssss – csitította Andrea kuncogva, miközben körbe nézett. Szerencsére már mindenki elhagyta a helyszínt, nem szerette volna, ha bárki meglátja a kis játékukat. – Csak nem fel akar szedni, Carson nyomozó?
– Pontosan ezt tervezem…

– Szóval ezt tervezted – ismételte meg elégedetten bólogatva a nyomozónő Dorian szavait, s közben tenyerével végigsimított a férfi izmos mellkasán. – Emlékszel még mit mondtál a Blue Moon-ban, amikor először nyomoztunk együtt Stacy Johnson gyilkossági ügyében?
Dorian kérdőn nézett rá, Andrea pedig elmélyített dörmögő hangon kezdte utánozni.
– Ha azt hiszed, hogy fizetnem kell egy nőnek azért, akkor nagyon tévedsz.
– Először is, nem ilyen a hangom – kezdte haragot színlelve. – Másodszor, honnan veszed, hogy fizetni akartam?

– Ó, hát nem hallottad az előbb? Előre kell fizetni – hagyta faképnél hirtelen gonosz mosollyal az arcán. Nem gondolta, hogy tíz évet kell várnia ezzel a visszavágással.
– Ne már! Akkor nem hozod haza ma estére? – próbálkozott még egyszer Dorian reménykedve.
– Ne is álmodj róla!
– De holnap lesz a szülinapom!
– Akkor sem!

***

Rebecca Woodward bizonytalanul nyomta le a Twinbrooki Rendőrkapitányság nehéz fa ajtajának kilincsét. Keze talán meg is remegett, ahogy egy pillanatra megrohanták az emlékek. Évek óta nem járt már itt, most pedig úgy néz ki, minden áldott nap be kell majd jönnie ide.

Kislányként édesanyja mindig óva intette ettől a helytől, még akkor is, ha ő igencsak szívesen látogatta meg annak idején édesapját, hogy aztán együtt üljenek be egy epres vanília turmixra kedvenc éttermükbe. Azok az idők elmúltak, szülei válása és Starlight Shoresba költözésük után még álmában sem gondolta volna, hogy egyszer újra Twinbrookba jön majd, sőt, hogy apjához hasonlóan, ő is a kapitányságon fog dolgozni. Egészen addig, amíg nyolc évvel ezelőtt fel nem kereste édesapja, hogy rendezzék kapcsolatukat. Akkor elhangzott egy állásajánlat, amit bár először elfogadott, aztán mégis visszamondott, miután lehetőséget kapott egy franciaországi egyetemen tanítani. Bárcsak ne ment volna oda… Nem! Nem akart most azon rágódni, amin már úgysem tud változtatni. Most csak az lebegett a szeme előtt, hogy itt talán új életet kezdhet.

Miután a recepción útba igazítást kapott, hol is találja meg George Woodwardot, arról is értesítették, hogy bizonyára várnia kell majd, mivel a főfelügyelő komoly és igencsak fontos ügyben tárgyal a kerületi ügyésszel. Rebecca megköszönte a segítséget, majd apja irodája felé vette az irányt.

Ahogy elhaladt az egyik nyitott ajtó mellett, egy túlságosan is ismerős hang ütötte meg a fülét, amit hallva önkéntelenül is elmosolyodott. Dorian Carson…
– … és persze semmiképp se felejtsék el, ami a legfontosabb, bizonyíték nélkül nincs vádemelés – dobta le az asztalra a mappát Dorian.

– Most elmehetnek – folytatta a nyomozó –, a következő alkalommal a bizonyítékok helyes begyűjtéséről lesz szó, és Madison Hart jóvoltából egy boncoláson is részt vehetnek. Ja, és ha látják Baltimore-t, mondják meg neki, hogy az irodámban várom, és ajánlom neki, hogy jó indoka legyen, hogy miért nem jött el ma.
Rebecca megvárta, amíg a fiatal rendőrök elhagyják a termet, aztán észrevétlenül besurrant az előadóba.
– Nocsak-nocsak, Dorian Carson felcsapott tanárnak, ezt nevezem – szólította meg a pakoló férfit.

Dorian azonnal a hang irányába kapta a tekintetét. Néhány másodpercnyi meglepettség után szinte azonnal megismerte az előtte álló vörös hajú nőt, aki szinte semmit sem változott az elmúlt évek alatt.
– Becky?
– Jó tudni, hogy nem öregszem túl látványosan – ölelte át a férfit, akinek közelsége akaratlanul is eszébe juttatta utolsó találkozásukat. Rebecca gyorsan elhessegette a bevillanó emlékképet, jól tudta, hogy az égvilágon semmit sem jelentett az a csók, mégis olyan elevenen élt még ma is benne az a kora őszi délután.

– Az apád említette, hogy hamarosan érkezel, de csak a jövő héten számítottunk rád. Jól utaztál?
– Azt leszámítva, hogy egy kétéves a repülőút háromnegyedét végig sikította, csodásan…
– Sajnos a gyerekek elég kiszámíthatatlanok bizonyos helyzetekben.
– Apropó gyerekek, hallom férj és apa lettél!– szólt elismerően Rebecca. – Remélem, mihamarabb megismerhetem a nőt, aki képes volt családos embert faragni belőled.

– Na igen! – nevetett fel büszkén Dorian. – Már alig várom, hogy bemutassam neked őket. Egészen biztos vagyok benne, hogy jól ki fogtok jönni Andreával és persze Sammel is.
– Samantha? Mint édesanyád… – Dorian csak bólintott, tekintete azonnal elkomorult, Rebecca pedig szerette volna elharapni a nyelvét, amiért felhozta a témát. – Ne haragudj…

– Kop-kop, zavarok? – dugta be a fejét az ajtón Andrea. Azonban, amint meglátta Dorian vendégét, megtorpant egy pillanatra.
– Andrea! Gyere csak – invitálta be sietve Dorian. – Szeretnélek bemutatni egy régi barátomnak. Ő itt Rebecca Woodward, a kapitányság új pszichológusa. Becky, ő pedig Andrea Carson, a feleségem.

– Ó, a híres Rebecca Woodward – nyújtotta előzékenyen a kezét a fiatalabb nő felé Andrea. – Dorian már mesélt rólad, nem beszélve arról, hogy édesapáddal madarat lehetne fogatni, amiért végre csatlakozol a csapathoz. Örülök, hogy megismerhetlek.
– Én is örülök, hogy megismerhetlek – rázott kezet szívélyesen a pszichológusnő. – Épp rólad beszélgettünk Doriannel.

– Valóban? – nézett kihívóan a férfira. – Remélem, csak csupa jót mondott.
– Rosszat aligha tudtam volna – nézett szerelmesen Andreára a férfi. – Bár…
– Na persze, akkor én mit szóljak?

Rebecca arcára őszinte mosoly húzódott a jelenetet látva. Örült, hogy végre boldognak látta Doriant. Jól tudta, min ment keresztül a családja elvesztése miatt. Nem szerette volna még egyszer olyan mérhetetlenül szomorúnak látni, mint Emily temetése után.
– És hogy érzed itt magad? – zökkentette ki emlékeiből Andrea.
– Kicsit furcsa újra itt lenni ennyi év után, de remélem, gyorsan beilleszkedek majd.

– Ha bármiben tudunk segíteni, csak szólj – ajánlotta fel kedvesen Andrea. – Illetve, nagyon örülnénk, ha ma este vendégül láthatnánk. Dorian születésnapját ünnepeljük. Örülnénk, ha el tudnál jönni.
– Ó tényleg, ma van a születésnapod, hogy felejthettem el? Isten éltessen, Dorian! Igazán kedves tőletek a meghívás, köszönöm szépen.
– Remek – biccentett Dorian is elégedetten. – Akkor 17:00, Lincoln street 25.
– Ott leszek – válaszolta mosolyogva. – Viszont, ha megbocsátotok, most mennem kell, mielőbb beszélni szeretnék Apával. De nagyon örültem, hogy összefutottunk.
– Én is nagyon örültem Rebecca, akkor délután találkozunk – erősítette meg Andrea a meghívást.
– Becky, egy pillanatra – szólt utána Dorian. – Bevinnéd légy szíves Woodw… vagyis az apádnak ezeket a dokumentumokat?
– Persze, szívesen. Az első feladatom – vette át azokat Rebecca. – Akkor délután, sziasztok!

Miután Rebecca elindult édesapja irodája felé, és befordult az egyik folyosón, hirtelen egy nyúlánk, fekete hajú férfi bukkant elő, s ahogy összeütköztek, kiütötte kezéből a Doriantől kapott dokumentumokat.
– Te jó ég, ne haragudjon – kapkodta fel sietve a földre hullott aktákat a fiú, ma még az átlagosnál is szétszórtabb volt. – Annyira sajnálom, kisasszony!

– Ugyan, nem történt semmi baj. – Tomhoz hasonlóan Rebecca is a papírok összegyűjtésével foglalatoskodott.
– Meg is van – nyúlt az utolsó lapocska után Tom, de épp abban a pillanatban Rebecca is hasonló mozdulatot tett, így kezük összeért felette. – Bocsánat – húzta el a kezét gyorsan, miközben felnézett a lány arcára. Olyan kedves tekintettel nézett vissza rá, hogy Tom szinte érezte, ahogy fülig pirul zavarában.

– Mint mondtam, nem történt nagy baj. Csak két órámba telt, amíg különválogattam ezeket… – füllentette, de a férfi kétségbeesett arckifejezését látva gyorsan hozzátette. – Csak vicceltem. Rebecca vagyok – mutatkozott be végül.
– Tom. Tom Baltimore – szorította meg gyöngéden a kezét Tom, de közben alig tudta levenni a szemét az arcáról.
– Örülök, hogy megismerhettelek, Tom.
– Én is nagyon örülök – kapott észbe, hogy már valószínűleg túl régóta szorongatja Rebecca kezét. – Bocsánat.
– Mindig mindenért bocsánatot kérsz? – kérdezte Rebecca, miközben szemügyre vette a zavarban lévő férfit, és nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el rajta. Valamiért nagyon aranyosnak találta az ügyetlenkedését.

– Többnyire, igen – nevetett zavarában. – Ha nem titok, mi járatban vagy itt?
– Munkaügyben. Én vagyok az új pszichológus, ha minden igaz. – Tom szeme felcsillant a hír hallatán. Bár még csak néhány szót váltottak, örömmel töltötte el a tudat, hogy ezek szerint gyakran fognak még találkozni az elkövetkezőkben. – Bocsánat, de Baltimore-t mondtál? Véletlenül elcsíptem egy félmondatot, hogy Dorian Carson téged kerestet, amiért nem jelentél meg az előadáson.
– Ó, basszus, igen – csapott a homlokára Tom. – Pont oda sietek, be kellett volna mutatnom a legújabb kibervédelmi programunkat. Nem fogja elhinni, miért késtem el.

– Nos, rajtam tehetsz egy próbát – ajánlotta fel Becky előzékenyen. Tom pedig miután vett egy mély levegőt, belekezdett. Legrosszabb esetben a nő totál lúzernek nézi majd, bár miután már valószínűleg annak is tartja, sok vesztenivalója nem volt.
– A szomszédom, Miss Harlow macskája felmászott a fára, és nem tudott lejönni, vagy egyszerűen csak nem akart – húzta el a száját Tom. – Annyira kétségbe volt esve szegény néni, hogy kénytelen voltam felmászni a fára a macska után, hogy lehozzam. Nézd csak, még meg is karmolt – mutatta meg az alkarján lévő sérülést. Becky a sebet látva egyáltalán nem kételkedett a szavaiban, jól ismerte a macskakarmolást, hiszen neki is volt egy cicája. – El se merem mondani Carsonnak.

– Mivel bizonyítékaid is vannak rá, nem tartom kizártnak, hogy elhiggye – próbálta biztatni Rebecca, egyre szimpatikusabb volt neki a civilben macskamentő fiatal férfi.
– Ilyen jól ismered Dorian Carsont?
– Nos, így is mondhatjuk, szinte együtt nőttünk fel.
– Köszönöm szépen az idejét, ügyész úr, amint tudom, értesítem a fejleményekről – rázott kissé gondterhelten kezet Woodward a fiatalabb férfival, majd amikor észrevette lányát, széles mosoly terült szét az arcán.

– Becky, kicsim! Azt hittem később érkezel, miért nem szóltál, hogy hamarabb jössz? Régóta várakozol?
– Szia Apa, minden rendben, nemrég érkeztem csak.
Tom elképedve hallgatta a párbeszédet. Szeretett volna a föld alá süllyedni szégyenében. Fogalma sem volt arról, hogy a főfelügyelőnek van egy lánya, az meg már csak hab volt a tortán, hogy ez a lány épp az imént megismert Rebecca volt.
– Addig megismerkedtem Tommal.

– Tom, neked nem az előadóban kellene lenned? – nézett parancsolóan a meglepődött fiúra a főfelügyelő.
– De-de, már itt sem vagyok, elnézést, Főnök!
– Örülök, hogy megismerhettelek, Tom – szólt a siető fiú után Rebecca, mire Tom bólintott, és még gyorsabban megszaporázta lépteit.
– Apa, te mindig ilyen kedvesen kommunikálsz a beosztottjaiddal?
– Csak elküldtem a dolgára – értetlenkedett Woodward. – Na, de gyere be az irodámba, sok megbeszélnivalónk van.

***

– Te tudsz róla, hogy Carson önfeledten cseverészik valami kis vörös nőcskével odakint? – mérte végig Madison gyanakvóan az ismeretlen nőt. Dorian valószínűleg valami nagyon aranyosat mutathatott neki a telefonján, mert a nő teljesen oda volt meg vissza.

– Persze, hogy tudok róla, én hívtam meg. Ő Rebecca Woodward a főfelügyelő lánya – vont vállat Andrea, miközben letette a tortát a konyhapultra –, ő lesz az új pszichológus a kapitányságon.
– Szóval protekcióval került be – állapította meg Madison. – Én elkezdenék aggódni a helyedben, mert már most is pofátlanul flörtöl a férjeddel.
– Madison, csak beszélgetnek – sóhajtott fel a szőke, miközben az utolsó simításokat végezte Dorian szülinapi tortáján. – Különben is, gyerekkoruk óta ismerik egymást.
– Aha, hát én azért óvatos lennék a kis Beckyvel – szúrta oda Madison elővigyázatosan. – Tudjuk, hogy Dorian a szőkék mellett a vörösökre is bukik. – Ennyi elég volt ahhoz, hogy Andreának görcsbe ránduljon a gyomra. Ahogy ennyi év után felvillant előtte Amanda vérvörös hajával és megsemmisítő tekintetével, még a hideg is kirázta.

– Köszönöm Madison, ettől most sokkal jobban érzem magam! Máskülönben most már te is vörös vagy, akkor ilyen alapon legyek rád is féltékeny?
– Én meg Dorian? Na ne röhögtess – intette le Madison, majd sértetten hozzátette. – És már elnézést, de az én hajam mahagóni, az övé meg olyan… olyan… – látszott rajta, hogy valami frappáns jelzőn gondolkozik kevés sikerrel – … természetes.
– Te meg természetesen rosszindulatú vagy – nevette el magát Andrea. – Nem értem, miért vagy ilyen ellenséges vele, nem is ismered még.
– Nem, de nem is érzek különösebb késztetést, hogy megismerjem – vágta oda flegmán. – Nem szimpi, és kész. Nézz rá, olyan… tökéletes… és olyan, aki ezt pontosan tudja magáról. Máskülönben meg mert Woody seriff lánya, essek hasra előtte? Azt már nem!
– Miről folyik a diskurzus? – lépett melléjük Frank, majd ujjával belenyúlt a tortakrémbe, és Madison szájára kente. – Na de asszony, viselkedj már, ez Carson tortája!

– Adok én neked tortát mindjárt – törölt bele egy adag tejszínhabot Frank arcába.
– Hm, de fincsi – nyalta le Frank látványosan a száját, majd magához húzta feleségét, és megcsókolta.
– Ez most komoly? – rázta meg a fejét Andrea nevetve, még mindig nehezen hitte el, hogy Madison végül beadta a derekát, és férjhez ment. – Hagyjátok békén a tortát és menjetek szobára!
– Hát végül is, az ő hálószobájuk most szabad – vigyorgott kajánul Frank Madisonra. – Felmegyünk? Ideje, hogy eleget tegyünk házastársi kötelezettségeinknek.

– Nem és nem – parancsolt rájuk Andrea erélyesen. – Még szeretnénk használni azt a szobát, köszi!
– Sebaj, az irodája már úgyis megvolt – súgta Madison fülébe, mire az sejtelmesen kuncogni kezdett.
– Tudjátok mit, ezt inkább nem is hallottam.
– Tudod Andy, a baba nem jön össze magától, kénytelen vagyok mindig készen állni – mondta Frank sokat sejtetően. Andrea kérdőn nézett Madisonra, de az sokkal érdekesebbnek találta a plafont mintsem, hogy barátnője szemébe nézzen.

Andrea már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor hatalmas zsivajjal rontott be a konyhaajtón kislánya Samantha, utána pedig Charlie csaholt.
– Mami! – rohant oda Andreához, és átölelte a lábát. – Te vagy a fogó!
– Kicsim, hányszor mondtam, hogy ne rohangálj a házban a kutyával – bosszankodott, de amikor ránézett Samantha bűnbánó arcocskájára, azonnal megenyhült. Ezt is Doriantől örökölte, képtelenség volt rá haragudni.

– Bocsi, Mami – húzta el a száját a kislány, majd amint megpillantotta a konyhapulton lévő tortát, szélesen elvigyorodott. – Nyami, kaphatok belőle?
– Persze, egy picit később, ha felköszöntöttük Apucit, addig játsszatok valamit Frankkel! – Samanthának sem kellett több, odaszaladt keresztapjához, majd rácsapott a lábára, egy „Te vagy a fogó!” kíséretében.

– Na megállj csak, te kis gézengúz! – futott utána Frank egy feldühödött gorillát utánozva, Sam pedig sikítva szaladt el előle.
– Hihetetlen, hogy már lassan hat éves lesz – terelt azonnal Madison nevetgélve – Nőnek, mint a bolondgomba, nem?

– Babaprojekt, miközben fogamzásgátlót szedsz? – vonta kérdőre azonnal Andrea, hihetetlenül mérges volt barátnőjére. – Miért nem mondtad el neki az igazat, hogy még nem szeretnél gyereket?
– Jaj, Andy, nem tudtam nemet mondani amikor felhozta, hogy csináljunk gyereket, annyira lelkes volt. Fene gondolta, hogy ez benne merül fel először.
– Akkor is beszélned kellene vele erről – erősködött Andrea. – Most már nem csak a pasid, ahogy eddig hivatkoztál rá. Hozzá mentél feleségül.

– Igazad van, és fogok is – magyarázta sietve –, csak magam sem tudom még, mit is akarok. Tudod, hogy imádom a gyerekeket, de az, hogy legyen egy sajátom… Hát nem tudom… És utálom magam, amiért megint téged fárasztalak ezzel, miközben tudom, hogy mennyire szeretnétek egy kistesót Samnek, és nem jön össze.
– Én már Samért is nagyon hálás vagyok. Ő is kész csoda, hogy van nekünk – mosolyodott el szomorkásan Andrea. – De most nem rólunk van szó, hanem rólatok. Szóval?

– Andrea, tudok segíteni valamiben? – lépett be a konyhába Rebecca. – Ó, bocsánat, nem akarok zavarni.
– Dehogy zavarsz, gyere csak! – vágta rá Madison, örült neki, hogy ez a beszélgetés itt és most félbeszakad, de Andrea tekintetéből egyértelmű volt, hogy erre még vissza fognak térni.
– Mi még nem is ismerjük egymást – lépett egyből Madisonhoz. – Rebecca Woodward.
– Madison Hart – erőltetett mosolyt az arcára, miközben kezet fogott vele.
– Á, te vagy Frank felesége – állapította meg Rebecca. – Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek, Madison. Frank sokat mesélt rólad.

– Szóval Franket már ismered?
– A kapitányságon már összefutottunk, képzeljétek, majdnem eltévedtem, annyira ügyetlen tudok lenni néha, el se hinnétek. Frank segített visszatalálni az irodámba.
– Hát ez a Frank egy igazi cukorpofa – bólogatott Madison felvont szemöldökkel.
Andrea kissé félve hallgatta a jelenetet, tartott tőle, hogy Madison menten nekiesik Beckynek, így inkább gyorsan témát váltott.
– Mit szólnátok, ha kivinnénk a tortát, és ünnepelnénk?

***

– Na mi lesz már, fújd el a gyertyákat! – biztatták Doriant a körülötte állók. Ő azonban még egy hosszú pillanatig csak mosolyogva nézett végig családján és barátain. Azt szokták mondani, mielőtt meghal az ember, lepereg előtte az egész élete. Dorian makk egészséges volt, és jelen pillanatban semmilyen veszély nem fenyegette, mégis látta maga előtt egész addigi életét, s habár volt köztük rengeteg fájdalmas emlék is, mégis a világ legboldogabb emberének érezte magát, amikor Andreára és kislányukra nézett.

– Szerintem már rossz a hallása szegénynek, tudjátok, a korral jár – szólt fennhangon Madison, mire az egész társaság felnevetett. – Jézusom, soha nem akarok negyven lenni!
– Pedig nemsokára betöltöd te is – csipkelődött Frank, de Madison csak egy megsemmisítő pillantást küldött felé.
– Még van öt jó évem, szóval még ne temess.
– Hallok mindent Madison – dünnyögte Dorian, miközben leült az asztalhoz, hogy elfújja a gyertyákat. Sam azonnal bemászott az ölébe, hogy minél hamarabb a tortához juthasson.

– Isten éltessen, szívem – nyomott hatalmas puszit Dorian arcára Andrea.
– Apuci, ugye tudod, hogy kívánnod kell valamit, mielőtt elfújod? – szólt rá a kislány, mielőtt az elfújta volna a gyertyákat.
– Ó milyen igazad van, kicsim – helyeselt a férfi. Mosolyogva Andreára nézett, aztán behunyta a szemét, és csakis egyetlen egy kívánságra koncentrált, majd egy levegőből elfújta az összes gyertyát a tortán. – Na, ki kéri az első szeletet?

***

Amikor Dorian kiment a teraszra, már besötétedett. A nyár utolsó hetéhez képest kicsit hűvös volt az idő, mintha már lehetett volna érezni az ősz beköszöntét a levegőben. Bent mindenki evett-ivott, jól érezte magát, csak a főfelügyelőt nem lehetett látni már egy ideje. Dorian jól tudta hol keresse, és nem is tévedett. Woodward főfelügyelő a lépcsőn ült Charlie társaságában, és elmélázó tekintettel nézte a kis lombházat a fa tetején. Dorian leült mellé, és megveregette a vállát.
– Minden rendben, Főnök?

– Persze, csak kijöttem levegőzni, kellemes most idekint – válaszolta kicsit még mindig elmélázva, végigsimítva az öreg kutya fején.
– Elzavarjam? – kérdezte Dorian tudván, hogy Woodward allergiás a kutyákra.
– Ne – rázta meg a fejét sietve a főfelügyelő –, hagyd csak! Olyan hűségesen idetelepedett. Különben is, idekint nem zavar annyira.
Dorian bólintott, és csak ültek egymás mellett csöndben egy darabig.
– Milyen remek kis lombházat építettél a lányodnak – szólalt meg a főfelügyelő.
– Frank és Tom is segítettek, meg persze Madison, de ő főleg csak parancsolgatott, mit hogy kellene csinálnunk – emlékezett vissza Dorian mennyit vesződtek, mire összehozták, de megérte, mivel lányát boldoggá tette vele.

– Dan is akart nektek csinálni egy ilyet – emlékezett vissza Woodward szomorúan. – Kár, hogy sosem készült el. Örülök, hogy te megcsináltad.
Dorian torka elszorult, ahogy George felemlegette az édesapját. Azt kívánta, bárcsak itt lehetne most az édesanyjával és húgával együtt, hogy velük ünnepeljenek. A feltörő emlékek azonban túl kínzóak voltak számára. Nem akarta, hogy a fájdalom újra eluralkodjon rajta, így mintha egy láthatatlan fátylat húzna a múltja elé, gyorsan elhessegette azokat.
– Te mondtad, hogy mindig a család legyen az első, én csak megfogadtam – vont vállat a fiatalabb.
Woodward némán bólintott, majd kis idő múlva újra megszólalt.

– Szerettem volna beszélni veled egy komoly dologról – váltott témát a főfelügyelő. Doriannek pedig sejtelme sem volt róla, mit akarhat, de semmi jót nem sejtett a hangsúly alapján. – Ez egyelőre maradjon köztünk, de le fogok mondani a főfelügyelői posztomról.
Doriant teljesen letaglózták a hallottak, erre egyáltalán nem számított.
– Ugyan már Főnök, ezt te sem mondhatod komolyan, nagyon sokáig számítunk még rád – válaszolta őszintén, nem tudta volna elképzelni a kapitányságot Woodward nélkül. – Vagy valami baj van?
– Jövőre betöltöm a hatvanötöt, és negyvenöt év a rendfenntartásban épp elég volt, nem akarom ezt tovább csinálni, szeretném élvezni a nyugdíjas éveimet – magyarázta a főfelügyelő, Dorian pedig valamelyest megnyugodott, hogy csak erről van szó. – Tudod, pont ennyi idős voltam mint te, amikor megkaptam a lehetőséget.

– Ezzel meg mire célzol?
– Arra, hogy szeretnélek téged ajánlani a pozícióra.
Dorian szeme elkerekedett a hirtelen jött kijelentéstől. Még soha nem gondolt bele abba, hogy mi lenne, ha egyszer ő venné át a kapitányság vezetését. Valamiért olyan magától értetődő volt, hogy George Woodward a főfelügyelő. Amolyan állandóságot adott ez neki.
– De Főnök, én…
– Azért nem eszik olyan forrón, még maradok egy ideig, csak tudni szeretném, hogy egyáltalán nyitott lennél-e rá? Bár a végső döntés nem az enyém, azért van némi beleszólásom a dolgokba, és tudom, hogy jó főfelügyelő válna belőled – nézett büszkén Dorianre. – Szóval?

– Megtisztelő, hogy rám gondoltál, ez sokat jelent nekem. Ha úgy adódna, természetesen vállalnám a kinevezést. – Nehéz volt bevallania magának, de meghatották a főfelügyelő szavai.
– Apád is ezt akarná – veregette vállon Doriant. Komolyan gondolta, hogy neki kellene átvennie a helyét, és megnyugtató volt a tudat, hogy ő sem zárkózik el az ajánlattól.

– Na de menjünk be, kezd hűvös lenni – tornázta fel magát Woodward, Dorian még egy pillanatig nézte a kis lombházat, majd mosolyogva felállt, és felettese után ment.

***

Miután mindenki hazament, és Doriannek is sikerült elaltatnia a torta okozta cukorsokktól felpörgött Samanthát, egy hatalmas sóhaj kíséretében lehuppant Andrea mellé a kanapéra, aki épp híradót nézett a tévében.

– Én esti mesét olvasok a gyereknek, te pedig híradót nézel – tűnődött el Dorian. – Jézusom, Andrea, tényleg megöregedtünk.
– Hé, a magad nevében beszélj! – vágta oldalba játékosan Andrea. Dorian azonnal magához húzta, és össze vissza csiklandozta feleségét. Imádta ilyen módon „kínozni”.

– Elég! – szólt rá a férfira a nagy nevetés közepette Andrea. – Felébresztjük Samet.
Dorian, bár nem szívesen, de abbahagyta, és várakozásteljesen nézett rá, de nem éppen az következett, amire számított.
– Madison szerint vigyáznom kellene Beckyvel – váltott élesen témát Andrea, amitől Dorian azonnal elkomorult. Nem tehetett róla, de mióta Madison elültette a fülében a bogarat Beckyről és Dorianről, csak erre tudott gondolni.

– Miért is? – nézett kérdőn feleségére, fogalma sem volt róla, Madison milyen hülyeséggel tömte tele Andrea fejét.
– Hát – harapott az ajkába Andrea, nem akarta, hogy Dorian azt higgye, féltékenykedik. – Meggyőződése, hogy Becky… Szóval, hogy akar tőled valamit… Mondtam is neki, hogy ne kombináljon, de tudod milyen.
– Féltékeny vagy Beckyre? – szaladt a magasba Dorian szemöldöke a meglepettségtől, nem volt jellemző Andreára a féltékenykedés.

– Nem, dehogy! Tudtam, hogy ezt fogod gondolni, de tényleg nem vagyok az. Mert nincs okom rá – felelte határozottan, majd kisvártatva mégis hozzátette. – Ugye?
– Persze, hogy nincs – vágta rá nyomban, de ekkor mégis eszébe jutott az évekkel ezelőtti utolsó találkozásuk, és az a szenvedélyes csók, amit a kopott kanapéján váltottak, azonnal elhessegette hát ezeket a gondolatokat, hiszen semmilyen jelentősége nem volt. – Becky csak egy régi barát, mondd meg Madisonnak, hogy ne kombináljon! Szörnyűek vagytok, és ráadásul még az ajándékomat sem kaptam meg.

– Negyven felett már minden nap ajándék, különben is sütöttem neked tortát.
– Haha, úgy látom, vicces kedvében van Mrs. Carson – húzta az ölébe feleségét. – Márpedig én most kibontom az ajándékomat – nyúlt be Andrea felsője alá, és simogatni kezdte felesége kebleit, tudta, hogy ennek úgysem tud majd ellenállni.
– Utállak – nyögte immáron kéjes hangon, Dorian túl jól ismerte már minden porcikáját.
– Hagyjam abba? – állt le egy pillanatra, de Andrea megrázta a fejét, aztán feltartotta mindkét kezét, hogy Dorian kibújtathassa a felsőjéből. Ő pedig készségesen tett eleget a mozdulatnak, hogy aztán ajkaival folytassa, amit az előbb elkezdett. Hátradöntötte Andreát a kanapén, és felé tornyosult. Először a nyakát kezdte csókolni, és egyre lejjebb haladt, amíg el nem érte a hasát.

Amikor elérte a golyó ütötte heget, egy pillanatra megállt. Még ennyi év után is megborzongott, hacsak rágondolt, hogy akkor majdnem örökre elvesztette őt. Könnyű csókot lehelt rá, majd újra felé tornyosult, azonban Andrea kihasználva a pillanatnyi elkalandozását, könnyű szerrel átvette Dorian helyét, és most ő került felülre. A férfi azonban csöppet sem bánta, mélyen a szemébe nézett, egyszerűen nem tudott betelni Andrea mosolyával.
– Mi az? – simított ki egy kósza tincset Dorian homlokából, kezdett zavarba jönni a megbabonázott tekintettől.

– Semmi – rázta meg a fejét mosolyogva Dorian –, csak nézem a gyönyörű feleségem, és azon gondolkodom, hogy én vagyok a legszerencsésebb férfi az egész világon. Szeretlek Andrea! El se tudom mondani, hogy mennyire!
– Én is szeretlek! – Egyre hevesebben csókolták egymást. Dorian már éppen azon ügyködött, hogy szabadítsa meg feleségét leggyorsabban a nadrágjától, amikor Andrea hirtelen leállította.
– Dorian várj, ne itt! Menjünk fel!
– Hát jó, de nem biztos, hogy kibírom addig.
– Megyek előre, tíz perc múlva gyere utánam, van egy meglepetésem – somolygott sokat sejtetően.
– Mégis hazahoztad a dögös szerkót?
– Még annál is jobb – kacsintott vissza az ajtóból, majd felszaladt a lépcsőn.

Dorian már épp követte volna feleségét, amikor valami olyasmi ütötte meg a fülét, aminek hatására azonnal visszafordult, és felhangosította a tévét.
– Ma a kora reggeli órákban a híres énekesnőt, Fiona Morgant holtan találták Bridgeport egyik külvárosi részén – konferálta fel a következő vezető hírt a bemondó. – Információink szerint, a helyi rendőr főkapitányság gyilkosság gyanúja miatt indított nyomozást az ügyben. A tragédia az egész várost megrázta. Az énekesnő unokahúga a hír hallatán sokkos állapotba került. Állítása szerint, nagynénje gyilkosa nem más, mint a Bishop Records tulajdonosa és egyben Fiona menedzsere, Dominic Bishop. A rendőrség még nem adott ki hivatalos közleményt, így a körülmények még nem ismertek. Egy biztos, Bishop mindent tagad…

Dorian teljesen elsápadt a tévé képernyőjén felvillanó ismerős arc láttán. Már nem is hallotta tisztán, amit a bemondó mondott, csak egyetlen név visszhangzott a fejében. A név, amit húga meggyilkolása óta nem hallott.
– Bishop…

2. rész – Barát a bajban