Rebecca amióta lefeküdt, csak forgolódott az ágyában, egyszerűen nem tudott elaludni. Annyi minden történt néhány nap leforgása alatt, hogy úgy érezte, egy évre elegendő baj zúdult a nyakába, és még hátra volt a holnapi temetés is, amivel kapcsolatban nagyon rossz előérzete volt. Ahogy a komódon lévő digitális órára pillantott, miszerint már éjfél is elmúlt, úgy döntött, nem szenved tovább. Felkelt az ágyából, és a konyha felé vette az irányt, annak reményében, hogy édesanyja még nem száműzte azt az utolsó doboz jégkrémet a fagyasztóból. A lehető leghalkabban odasomfordált a hűtőszekrényhez és elkezdett kutakodni benne. Örömmel konstatálta, hogy egy doboznyi jégkrém még lapult a fagyasztó mélyén.

– Azt hittem, már rég túl vagyunk azokon az időkön, amikor éjnek évadján édesség után kutakodsz a hűtőben, Rebecca – szólalt meg mögüle rosszallóan édesanyja. – Pont olyan édesszájú vagy, mint az apád. Isteni szerencséd, hogy a jó genetikát tőlem örökölted.

– Még szerencse – rakta le a fagylaltot a konyhapultra Rebecca, majd elővett két kanalat, és az egyiket édesanyja felé nyújtotta.

– Megőrültél kislányom? – szörnyedt el Pamela. – Tudod te, mióta nem ettem ilyesmit?

– Akkor talán épp itt az ideje!

– Egy bizonyos kor felett már nem elég csak a jó genetika – intette le lányát –, az ember kénytelen megvonni magától bizonyos dolgokat, de majd erre te is rájössz egyszer.

– Akkor több marad – vont vállat Rebecca, majd felült a pulthoz, és nekilátott a jégkrém elfogyasztásához.

Pamela helyet foglalt a szemben lévő székén és egy darabig csak csöndben figyelte lányát.

– Te sem tudsz aludni? – kérdezte végül.

– Nem igazán – válaszolta Rebecca, két kanál fagyi között. – És te? Mi lesz így a szépítő alvásoddal?

– Annak már úgyis mindegy – sóhajtott nagyot Pamela, majd komolyra fordította a szót. – Becky, mi ez az egész?

– Mégis micsoda?

– Azt hiszed, most jöttem le a falvédőről, kislányom? Tizenöt évig voltam egy nyomozó felesége, tudok egy s mást. Mit akartok ti Fiona Morgan temetésén? És nehogy azzal gyere itt nekem, hogy a rajongói vagytok, mert úgysem hiszem el! Fiona legelső albumán kívül egyik sem volt egy nagy eresztés. Mivel segítek, elvárom, hogy tudjam, mibe rángattatok bele. Mi az az ügy, amiért itt vagytok és hogy kapcsolódik ez Fiona Morganhez?

Rebecca nagyon sóhajtott, majd egy pillanatra félre tolta a fagylaltot.

– Anya, ne haragudj, de nem mondhatok semmit… Most még nem. A lényeg, hogy Carsonéknak minden segítségre szükségük van, és én segíteni akarok. A maga idejében mindent el fogok mondani. Csak annyit kérek, hogy bízz bennem.

– Becky, megijesztesz! – komorult el Pamela arca, látszott rajta, hogy nagyon aggódik lánya miatt. – Még két hónapja sincs, hogy Twinbrookba költöztél, és máris ilyen ügyekbe keveredsz? Pont az ilyen dolgok miatt sem akartam, hogy odamenj!

– Anya, nem keverem magam bajba, megígérem, de most tényleg nem mondhatok többet, ne haragudj!

– Pompás, most már ezért nem fogok aludni – nézett bosszúsan Pamela lányára. – Eddig csak amiatt aggódtam, hogy ezzel a kócos hajú rendőr fiúcskával van köztetek valami, erre most ez…

– Tényleg ennyire rémes lenne, ha beleszeretnék egy rendőrbe, Anya? Ennyire meggyűlölted ezt a hivatást Apa miatt?

– Erről szó sincs, Becky – rázta meg a fejét Pamela –, de rendőr feleségnek lenni az egyik legnehezebb dolog a világon, nekem elhiheted. Csak meg akarlak kímélni mindattól, ami ezzel jár. Mert nincs annál rosszabb, amikor úgy köszönsz el minden áldott reggel a szeretett férfitól, hogy közben attól rettegsz, hogy este vajon épségben hazaér-e. Hidd el, nem akarod ezt átélni minden nap. Tudod, amikor Dan Carson meghalt és láttam, ahogy Samantha lassan belerokkan az elvesztésébe, onnantól kezdve folyton attól rettegtem, hogy rám is ez vár. És most nézd meg ezt a szegény Andreát…

– Andreát?

– Azt kéred, ne kérdezzek, és én nem tettem. De felismerem, ha egy nő aggódik a férje miatt. A szeme mindent elárul. Sajnos, túl sokszor láttam már ezt a tekintetet, amikor belenéztem a tükörbe…

Azon a verőfényes vasárnap délelőttön Pamela Woodward a Carson-ház bejárati ajtaja előtt álldogált kislányával Rebeccával és arra várt, hogy Samantha Carson ajtót nyisson nekik. Dan temetése óta nem is járt itt. Kicsit aggódott miatta, hogy Samantha talán neheztel rá emiatt, de egyszerűen nem tudta, mit is mondhatna neki. Nem akarta azonban tovább halogatni a találkozót. Szeretett volna segíteni valahogy Samanthának, ha máshogy nem is tud, legalább a támasza akart lenni ezekben a nehéz időkben. Nem sokkal később a nő ajtót nyitott. Szörnyen sápadt volt, szemei ki voltak sírva, de mindennek ellenére még így is kedvesen csillogtak az érkezőkre.

– Szia Pam, nahát Becky te is eljöttél? Emily nagyon fog örülni. Gyertek be! – invitálta be szívélyesen az érkezőket. – Dorian! Emily! Gyertek, nézzétek ki van itt! – szólította gyerekeit, akik anyjuk hívását meghallva, mind a ketten berohantak a hátsó udvarról.

– Szia Becky! – kiáltott lelkesen Emily, Dorian kicsit megtorpant, de kedvesen intett Becky felé. – Doriannel épp a kertben fogócskáztunk, gyere te is!

– Mehetek, Mami? – nézett fel anyukájára Becky.

– Menj csak, szívem – bólintott Pamela, és amikor a három gyerek kiszaladt játszani, ő és Samantha átvonultak a konyhába, ahonnan jól rá láttak az udvaron futkározó gyerekekre.

Mielőtt még Pamela bármit mondhatott volna, Samantha sietve beszélgetést kezdeményezett.

– Láttalak a minap abban az arckrém reklámban, fantasztikusan mutattál! Te is ezt használod? Mert akkor nekem is ki kell próbálnom!

– Ne hidd el, amit a reklámok mutatnak, a fele se igaz – világosította fel Pamela. – Inkább beszéljünk rólad. Hogy vagy, Sam?

– Jól vagyok, tudod a szokásos. Kérsz egy teát? – kérdezte elterelve a témát, mire Pamela csak megrázta a fejét.

– Ne fáradj vele…

– De nem fáradtság, szívesen csinálok – pattant fel a helyéről Samantha, majd vizet töltött a teáskannába. Közben próbálta kerülni Pamela kérdéseit, inkább lényegtelen témákról kezdett fecsegni, csakhogy ne kelljen a fájdalmairól beszélnie. Amikor azonban elővette a teáscsészéket, túlságosan remegett a keze, így elejtette az egyiket és a finom porcelán millió darabra tört a konyha padló kemény felületén. Mindketten összerezzentek és egy pillanatig csak nézték a törött darabokat, aztán Pamela odasietett, hogy segítsen feltakarítani.

– Hagyd csak, majd én…

– Istenem, látod, milyen ügyetlen vagyok… – mondta Samantha, de a következő pillanatban már nem tudta magát tartani és kitört belőle a zokogás. Pamela egy pillanatig se tétovázott, szorosan magához ölelte.

– Itt vagyok, Sam, sírj csak, ne tartsd vissza. – Pamela szíve majd megszakadt, de tudta, jobb, ha kiadja magából a fájdalmat.

– Nem bírom, Pam – zokogott barátnője vállán. – Annyira hiányzik Dan.

– Tudom, és úgy sajnálom…

– Tudod? – nézett rá vádlóan Samantha – Honnan is tudnád, hiszen a te férjed él! Neked nem kell ezt átélned!

Pamela csak nézte a nő gyötrődő arcát, nem tudott haragudni a kifakadása miatt, hiszen tényleg nem tudta, mit élhet most át a nő, és soha nem is akarta megtudni. Ha csak belegondolt, hogy ott és akkor George is meghalhatott volna…

– Ez nem fogja visszahozni Dant…

– Bocsáss meg, nem rád vagy George-ra haragszom, csak egyszerűen az életre – rázta meg a fejét Samantha. – Úgy érzem, belepusztulok a fájdalomba. Képtelen vagyok elviselni a hiányát. Nem bírom ki…

– De ki fogod bírni – lépett mellé határozottan Pamela, majd az odakint játszó gyerekekre mutatott. – Dorian és Emily miatt! Mert most már csak te vagy nekik! Miattuk fogod kibírni ezt a tragédiát, csak miattuk!

Samantha, ahogy nézte a kertben játszó Doriant és Emilyt, tudta, hogy Pamelának igaza van. A gyerekeinek nagyobb szükségük van rá, mint valaha, és ő nekik fogja szentelni az egész életét.

– Köszönöm, hogy itt vagy, Pamela, és még egyszer ne haragudj az előbbiért.

– Nem haragszom, most pedig gyere, ülj le, megcsinálom a teát – vezette az asztalhoz a nőt. Samantha bólintott és leült az egyik székre. Pamela pedig odalépett a konyhapulthoz, hogy felrakja a vizet a tűzhelyre…

Aznap délután Pamela úgy döntött, csokis-málnás muffint süt a lányának, hátha az eltereli a gondolatait a Carsonéknál eltöltött néhány óráról. Csak arra tudott gondolni, hogy mi van, ha rá is ugyanez a sors vár, mint Samanthára? Gyötrő gondolataiból az éppen kinyíló bejárati ajtó hangja zökkentette ki. Férje lépett be. Pamela meglepődött, hiszen csak később számított rá.

– Szia, Édes – köszöntötte George, majd mögé lépett és szerelmesen átölelte.

– Ki maga és mit csinált a férjemmel? – kérdezte gyanakodást színlelve Pamela.

– Ma nyugis napunk volt, gondoltam korábban jövök és megleplek – magyarázta George, miközben belecsókolt felesége nyakába. – Hm, csak nem a híres csokis-málnás muffinod készül?

– Talán ellenvetése van, Woodward nyomozó? – sandított hátra George-ra.

– Tudod, hogy édességre soha nem mondok nemet – csókolgatta tovább a nő nyakát George. Pamela bár élvezte, tudta, hogyha enged a finom csókoknak, akkor soha nem készül el a muffin.

– George!

– Jól van, jól van – lépett el mellőle nevetve. – Akkor mesélj, milyen napod volt?

– Beckyvel meglátogattuk Carsonékat… – Ahogy Pamela kiejtette a szavakat George arca azonnal elkomorult, még mindig olyan fájdalmasan elevenen élt benne, ahogy legjobb barátja, Dan Carson a szeme láttára halt meg.

– Hogy vannak?

– A gyerekek egész jól, ők még nem igazán értik, de Sam… Attól tartok ebbe belerokkan, George.

– Samantha erős nő, ki fogja bírni és ránk mindenben számíthat – válaszolta George, bár ő is aggódott miatta.

– Igen, a gyerekek miatt kifogja – helyeselt Pamela. – George?

– Igen? – nézett kérdőn a feleségére.

– Kérlek, nagyon vigyázz magadra jó? Nem akarlak elveszíteni.

George, látva felesége rettegő arcát finoman magához húzta és homlokon csókolta.

– Vigyázni fogok, megígérem – nézett rá szerelmesen a férfi, mire Pamela lassan bólintott.

A következő pillanatban Becky rohant be a konyhába, azonnal apjára csimpaszkodott, George pedig egy könnyed mozdulattal felemelte lányát. Ahogy Pamela nézte férjét és lányát, bár mosolyt erőltetett az arcára, legbelül félt, félt attól, hogy egyszer mindezt elveszíti…

– Anya, jól vagy? – szólongatta Rebecca. Édesanyja tekintetében mérhetetlen szomorúság tükröződött. Szégyellte magát, amiért sokszor bele sem gondolt abba, hogy neki is mennyire nehéz lehetett. – Anya…

– Persze, kicsim – vágta rá Pamela. Túl fájdalmas volt az emlékezés, nem véletlenül fojtotta el magában annyi éven át. – Milyen jégkrém is ez tulajdonképpen? Narancsos csokoládé? – váltott témát, hogy elterelje gondolatait.

– Igen, a kedvenced! Biztos nem kérsz? – tolta felé lánya a doboz jégkrémet. – Nagyon finom.

– Na jó, egy falatot, de csak azért, hogy nehogy magadba tömd az egészet – nyúlt a kanállal a dobozba Pamela. És ahogy megkóstolta azt, mennyei boldogság terült szét az arcán. – Uramisten, ez jobb mint a szex!

– Anya!

– Jaj, Becky, ne légy ennyire prűd, az isten szerelmére – teremtette le lányát.

– Bocsánat – válaszolta kuncogva Rebecca, ahogy a jégkrémet eszegető, felszabadult édesanyját nézte. Annyira más volt, olyan őszinte. Végre nem Pamela Richardsot, a színésznőt látta benne, hanem azt a nőt, aki gyerekkorában ott gubbasztott az ágya mellett, amikor beteg volt, aki a legfinomabb csokis-málnás muffint sütötte vasárnaponként, aki ha úgy tartotta kedve, táncra perdült, amikor meghallotta kedvenc számát a rádióból.

– Most meg mit somolyogsz? – nézett érdeklődve lányára.

– Nem fontos – rázta meg a fejét Rebecca. – Miért nem csináljuk ezt gyakrabban, Anya?

– Mert kialvatlanok és elhízottak lennénk – vágta rá Pamela, bár jól tudta, hogy a lány nem az éjszakai jégkrém evésre gondol.

– Beszélgethetnénk gyakrabban így. Meglátogathatnál néha Twinbrookban. Örülnék neki!

– Én is örülnék – bólogatott Pamela hálásan lánya felé. – De most, hogy magunkba tömtünk legalább nyolcszáz kalóriát, így hajnali egykor, javaslom, próbáljunk meg aludni. Mit szólsz?

– Menj csak, én maradok még egy kicsit.

– Rendben, de ne maradj fent túl sokáig!

– Anya, kérdezhetek még valamit? – szólt utána Rebecca, mielőtt édesanyja kifordult volna a konyhából.

– Kérdezz! – nézett rá várakozva Pamela.

– Ha visszamehetnél az időben, akkor is elmennél 1985 nyarán arra a strandra, ahol apával először találkoztál? – emlékezett vissza a ma reggel apjával folytatott beszélgetésre Rebecca.

Pamela egy pillanatig sem hezitált a válaszon, bármi is történt George és közte, egy pillanatig sem bánt semmit. És nem csak azért, mert ebből a házasságból született szeretett lánya, de be kellett ismernie magának, hogy George Woodward óta egy férfiba sem volt igazán szerelmes

– Kicsim – nézett a legnagyobb szeretettel lányára –, nincs olyan hely, ahol szívesebben lettem volna azon a napon.

Rebecca hálásan nézett felé, és azt kívánta, bárcsak édesapja is hallotta volna ezt a kijelentést.

– Próbálj meg aludni, különben karikásak lesznek a gyönyörű szemeid.

– Rendben – viszonozta édesanyja mosolyát Rebecca, olyan közel érezte magát hozzá, mint már nagyon régen nem. – Szeretlek!

– Én is szeretlek!

***

Rebecca nem sokkal később úgy döntött, hogy mielőtt vissza feküdne az ágyába, átsétál a nappaliba és meglesi, hogy halad Tom a titkosítás feltörésével. Amikor belépett, és meglátta a kanapén szuszogó férfit előtte a nyitott laptopjával, akaratlanul is elmosolyodott.

Közelebb lépett, hogy felvegye a földről a lecsúszott plédet és betakarja vele a férfit, de ahogy lehajolt és a laptop képernyőjére nézett, elkerekedett a szeme.

– Tom! – rázta fel sietve a férfit. – Tom, ébredj!

Tom kinyitotta a szemét, és ahogy meglátta Beckyt, amint felette áll, gyönyörű tűzvörös hajával és igéző tekintetével, hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ez vajon még álom vagy valóság, de ha csak álom, akkor nem szeretett volna felébredni belőle. – Becky?

– Sikerült, Tom, megcsináltad!

– Mi? – tért végre magához a férfi, majd ahogy a laptop képernyőjére nézett, gyorsan megdörzsölte a szemét, hogy biztosan nem álmodik–e. De a kép ugyanaz maradt: Titkosítás feloldva. – Szóljunk Andreának!

Néhány perc múlva már mind a hárman ott ültek a kanapén, és arra vártak, hogy Tom végre megnyissa a fájlokat.

– Felkészültetek? – kérdezte Tom, mire mindkét nő bólintott. Tom megnyitotta az aktát, és számtalan dokumentum tárult a szemük elé. Szép sorban elkezdték átolvasni őket egészen Fiona Morgan meggyilkolásától. Főként arra próbáltak összpontosítani, amit az elmúlt két hétben sikerült kiderítenie Gibsonnak, de, hogy biztosra menjenek, igyekeztek mindent átnézni.

– Nézzétek csak! – mutatott a képernyőre Andrea. – Ez egy tranzakciós bizonylat arról, hogy Abigail használta a hitelkártyáját egy bridgeporti áruházban néhány nappal ezelőtt. Szóval akkor még biztosan a városban van.

– Hacsak nem valaki ellopta a kártyáját – válaszolta Tom, majd kattintott párat a gépen. – Mindenesetre nézzük, mit vásárolt Abigail. Mi a franc az a CAS?

– Ez egy ruhaüzlet, Tom – magyarázta Rebecca. – Ráadásul elég híres, csak világmárkákat árulnak. Tényleg nem hallottál még róla?

– Hát a divat nem az erősségem – szégyellte el magát Tom, miközben megvakarta a tarkóját.

– Tehát akkor egy ruhaboltban vásárolt, nem is kevés pénzért – gondolkodott el Andrea, ahogy a számla végösszegét nézte.

– Lehet készül valahová és lecserélte az egész ruhatárát, hogy jobban elrejtőzhessen – próbálkozott Tom, de Rebecca megrázta a fejét.

– Nem akarlak elszomorítani, de a CAS-ben ebből a pénzből maximum egy-két ruhát vehetett, ha szerencsénk van, akkor inkább valami eseményre vásárolt valamit, hogy elvegyülhessen. Mondjuk egy…

– Temetésre – nézett össze Andreával, majd mindketten elmosolyodtak.

– Nézzük tovább, mik vannak még itt, biztosan talált még valamit Gibson – folytatta tovább Tom a fájlok közötti kutakodást. – Hoppá, ez meg mi a franc? – kérdezte Tom, ahogy elkezdte tanulmányozni a dokumentumot. – Fiona Morgannek volt egy gyereke?

– Tudtommal nem – rázta meg a fejét Andrea. – Miért?

– Hát, mert ez a dokumentum arról szól, hogy született egy gyereke…

– Micsoda? – szalad magasba Andrea szemöldöke. – Mikor és hol állították ezt ki?

– Riverview-i közkórház szülészeti osztályán, nagyjából húsz évvel ezelőtt – magyarázta Tom. – Ezek szerint egy egészséges kislánynak adott életet. De mi történhetett a gyerekkel?

– Ki volt a gyerek apja? – kérdezte Rebecca.

– Apa ismeretlen – olvasta el a szöveget Tom.

– Lehet, hogy örökbe adta a babát? – gondolkodott el Rebecca. – Elvégre is még nagyon fiatal volt és nem sokkal ezután adták ki az első lemezét. Szörnyű kimondani tudom, de a baba csak bezavart volna az éppen elinduló karrierjébe.

Andrea gyomra akaratlanul is görcsbe rándult, hiszen annak idején őt is eldobta magától az édesanyja, egyszerűen csak otthagyta egy kórház inkubátorában. Talán ő is csak egy zavaró tényező volt egy jól működő gépezetben? Finoman a hasára csúsztatta a kezét, mintha csak tudatni akarná azt ott növekvő kis magzattal, hogy ő sohasem hagyja majd el sem őt, sem pedig Samanthát.

– Próbáljunk meg gondolkozni – tért vissza a valóságba Andrea. – Vegyük sorba mit tudunk eddig Fiona Morganről. Tudjuk, hogy ő és Emily nemcsak lakótársak, de jó barátnők is voltak. Mindkét lány arról álmodott, hogy egyszer híres énekesnő lesz. Emily Carson volt az első, aki felkeltette Dominic Bishop érdeklődését, de később Fionát is beajánlotta, hogy a férfi őt is menedzselje. Aztán nem sokkal később Emilyt váratlanul meggyilkolták. A gyanú Bishopra terelődött, mert vele látták utoljára. Fiona viszont alibit biztosított Dominicnak, miszerint a gyilkosság időpontjában épp vele volt és a készülő lemezén dolgoztak. Nagyjából egy évre kijött Fiona első lemeze, amivel egyik napról a másikra berobbant a köztudatba. Emily halála és a lemez kiadás között nagyjából tíz hónap telt el. Hogy mi történt ebben a tíz hónapban arról nem igazán van tudomásunk.

– Most már tudjuk, hogy közben szült egy gyereket – húzta el a száját Tom. – De nem értem… Azért egy terhességet elég nehéz leplezni nem? Hogy lehet az, hogy senki nem tudott róla?

– Ez jó kérdés, de láttunk már hasonló eseteket – kezdett fel s alá járkálni Andrea a szobában, miközben folyamatosan gondolkodott. – Annyi még biztos, hogy Fiona nem igazán viselte jól a hirtelen jött hírnevet, mert rengetegszer volt elvonón, egyszer kórházba is került, amiért túladagolta magát. Egyre lejjebb csúszott a lejtőn, a legutolsó lemezének eladásai rossz eredményeket mutattak. Öt évvel ezelőtt a bátyja és annak felesége halálos autóbalesetet szenvedtek, hátrahagyva az akkor még kiskorú Abigail Morgant, így Fiona hazaköltözött Riverviewba, hogy a kislány gyámja legyen, idén mégis úgy döntött, hogy visszarobban a köztudatba, így Abigaillel együtt Bridgeportba költözött, és egy másik lemezkiadóval kezdett el dolgozni. Miután ez Bishop tudomására jutott, számon kérte rajta a dolgot, és azt nem tudjuk, hogy, de valamiért Emily neve is felmerült a beszélgetésben, amitől Bishop olyannyira felhúzta magát, hogy halálosan megfenyegette Fionát, legalábbis Abigail Morgan állítása szerint.Várjunk csak! Tom, ugye azt mondtad, hogy közel húsz éve született meg Fiona lánya?

– Igen, azt – válaszolta Tom, miközben újra megnyitotta a dokumentumot. – Pontosan december tizenötödikén lesz húsz éve.

– Mi van ha… – morfondírozott Andrea. – Tom nézzük meg Abigail Morgan anyakönyvi kivonatát. Hány éves pontosan?

– Ezek szerint két hónap múlva tölti be a húszat – mondta Tom, majd ránézett a másik dokumentumra, aztán döbbenten nézett fel Andreára. – December tizenötödikén…

– Abigail Morgan Fiona lánya? – kérdezett vissza Rebecca, teljesen elsápadt a hallottaktól.

– Megszülte a kislányt és odaadta a bátyjának és sógornőjének, hogy neveljék fel? – motyogta Tom, ahogy még mindig a dokumentumokat tanulmányozta. – Ez mondjuk sok mindent megmagyaráz, és még annál is több kérdést vet fel. Az is lehet, hogy Abigail megtudta ezt valahonnan, ezért menekült el? Vagy valami egészen más áll a háttérben?

– Nem tudom – rázta meg a fejét Andrea, miközben a magas épületeket figyelte. – De ki fogjuk deríteni…

***

Másnap délelőtt, ameddig Pamela a Szépkellemesi gyilkosságok következő évadának előkészületeiről egyeztetett a sorozat producerével, addig Caleb teljes mértékben szabad kezet kapott, hogy Rebeccát, Andreát és Tomot megfelelő öltözetbe bújtassa, hogy még véletlenül se tűnjenek ki a megemlékezésen a társaság krémje közül. Rebecca javaslatára, hogy gyorsabban haladjanak, Tomot Caleb gondjaira bízta, ő maga pedig Andreával indult neki az üzleteknek a megfelelő darabok összeválogatása érdekében. A két nő nem húzta sokáig az időt, gyorsan beszerezték a szükséges ruhákat és csak reménykedni tudtak benne, hogy Pamela nem találja majd alkalomhoz illetlennek azokat. Rebeccát már-már meg sem lepte, hogy Calebre kell a legtöbbet várni. A férfi gyenge pontja egyértelműen a vásárlás volt, és ráadásul most kapott egy próbababát is, akit kénye kedve szerint öltöztethetett. Rebecca már szívből sajnálta Tomot, amiért bedobta a mély vízbe azáltal, hogy Calebre bízta.

– Esküszöm, ha vásárlásról van szó, Caleb rosszabb, mint az anyám – nézett az órájára Rebecca. Ő és Andrea már teljes készenlétben várták, hogy elindulhassanak, de még a többiek most sem jöttek le az emeletről. Néhány perccel később azonban dübögő léptek hallatszottak a lépcsőről, és amikor megjelent Tom elegáns, fekete öltönyben, lazán befésült hajjal. Rebecca egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni. Caleb tényleg értette a dolgát.

– Nagyon rémes? – kérdezte Tom tétován, ahogy a két, őt bámuló nőt nézte. – Caleb azt mondta, hogy így sokkal jobb a hajam, de nem is tudom…

– Tényleg sokkal jobb – válaszolta Andrea egy mosoly kíséretében. – Hordhatnád így gyakrabban!

– Akkor jó – mosolygott vissza Tom.

Rebecca is szerette volna megdicsérni a férfit, de mielőtt bármit mondhatott volna, cipősarkak erőteljes kopogása szakította félbe a beszélgetést. Pamela úgy vonult be a nappaliba akár egy díva. Hosszú, fekete, egyedi tervezésű ruhájában úgy festett, mint aki épp a címlapról lépett le.

– Nahát, Thomas, csak nem megfésülködött? – mérte végig elemzően a lépcső mellett tébláboló fiatal rendőrt Pamela, majd elismerően bólintott. – Jól tette!

– Köszönöm, Mrs Richards – nyelt nagyot Tom, szinte teljesen megfagyott Pamela jeges pillantásától.

– Na, hadd nézzelek titeket is – lépett gyorsan lánya és Andrea mellé, vizslató tekintettel végigmérte őket. – Na ezt már szeretem. Caleb hol van?

– Még nem jött le – tárta szét a kezét Rebecca, mire Pamela csak ingerülten masszírozni kezdte a homlokát.

– Esküszöm néha úgy érzem, én vagyok az ő asszisztense. Caleb! – kiáltotta el magát. – Az isten szerelmére gyere le, öt perc múlva itt a limuzin!

***

– Uram, oda nem mehet be, éppen egy zárt körű esemény zajlik – szólt rá a célirányosan haladó Dorianre a ravatalozó recepciósa, mire a férfi megtorpant, majd lassan a nő felé fordult.

– Elnézést, kisasszony – mondta, miközben lassú mozdulattal levette a napszemüvegét és belső zsebébe süllyesztette, majd a pulthoz lépett, de közben szemét egy pillanatra sem vette le a fiatal nőről.

– Semmi gond, de ha van Önnél meghívó, akkor be tudom engedni – magyarázta a nő kedvesen mosolyogva.

– Nos, meg kell, hogy mondjam, kedves… – nézett igézően a lányra, amitől az nagyot nyelt, mielőtt megszólalt volna.

– Meredith – nyögte ki a lány. Tagadhatatlanul megbabonázta az ördögien jóképű idegen.

– Meredith, milyen elbűvölő név – mosolygott rá ellenállhatatlanul Dorian. – Az az igazság, hogy ilyen gyönyörű nőnek, nem tudok hazudni, sajnálatos módon otthon felejtettem a meghívómat. Viszont mindenképpen be kell jutnom a temetésre. Mit javasol?

– Meghívó nélkül tényleg nem engedhetem be, és már elkezdődött a búcsúztató. Nem is tudok kihívni senkit, aki igazolhatná Önt.

– Okvetlen számítanak rám odabent, Meredith. Ha most vissza kell mennem a meghívómért, akkor biztosan nem érek vissza a temetésre. Fiona pedig igen közeli jó barátom volt. Nem szánna meg egy ilyen feledékeny félnótást, mint amilyen én vagyok?

– Én igazán sajnálom, uram, de nem tehetem…

– Értem, semmi gond, Meredith, maga csak a munkáját végzi. Az, hogy én ilyen ostoba vagyok az nem az Ön hibája. Elnézést, amiért raboltam az idejét.

Dorian elindult a kijárat felé, de akkor hirtelen megszólalt a lány a háta mögül. Dorian szája halvány mosolyra húzódott.

– Várjon…

13. rész – Temetetlen múlt